"A történelem kegyes lesz hozzám, mert szándékomban áll átírni." (W. Churchill)
És a történelem kegyes lett. Pedig egy darabig Churchill ezen a fronton (is) vesztésre állt. Az a vesztes csata 1915-ben Gallipoliban - melyet oly gyakran emlegetnek a filmben, s amely egy másik politikus, Kemál Atatürk hírnevét és karrierjét megalapozta - szinte elmozdíthatatlan sziklaként tornyosult a (korábban tehetséges újságíró, történetíró, majd) becsvágyó katona, képviselő, miniszter, s végül miniszterelnök-aspiráns előtt.
Ha lett volna jobb jelölt, biztosan nem őt választják meg miniszterelnöknek. Ám 1940. május 10-én a nyugati fronton véget ért a furcsa háború, Németország bekebelezte szinte egész Franciaországot és Belgiumot. A brit Expedíciós Hadsereg halálos csapdában találta magát, beszorítva a Wehrmacht és a csatorna közé. Chamberlain, a béketárgyalások feltétlen híve már tudatában volt halálos betegségének, valamint a felelősségnek: az ország irányítását át kell adnia, mégpedig olyasvalakinek, aki képes szembeszállni Hitlerrel, s akit mindhárom nagy párt (a konzervatívok, a munkáspárt és a liberálisok) támogat. Lord Halifax (a Lordok házának tagja, Chamberlain "embere") nem élvezett elég támogatást a Képviselőházban, s nem érzett elég erőt a várhatóan hosszú és emberpróbáló küzdelemhez. Végül nyert az egyetlen lehetséges jelölt, Sir Winston Churchill - bár győzelemről a miniszterelnökség birtoklásán kívül egyelőre szó sem volt.
Joe Wright filmje tulajdonképpen Churchill első hónapjáról szól, arról a sorsdöntő hónapról, amikor a frissen pozícióba került elnöknek meg kellett győznie a képviselőházat, a királyt, s nem utolsó sorban a népet, hogy alkalmas a birodalom irányítására; ki kellett menekítenie Dunkerque-ből gyakorlatilag a teljes brit hadsereget; el kellett indítania az országot a győzelem felé vezető kilátástalan úton. A film első pillanatától érezzük: most megtudunk valamit a titokból, közelebb kerülünk a megfejtéshez, megérthetjük, ki volt ez az ember, akiről leginkább csak azt halljuk, egészsége szempontjából lényegesen fontosabbnak tartotta a véralkohol-szintentartást, mint a sportot. Elizabeth Laytonnal (Lily James), az új titkárnővel együtt lépünk be Churchill sötét hálószobájába, hogy megismerkedjünk a gátlástalan, rigolyás, házsártos öregemberrel, aki szeszélyes, nem tűr ellentmondást, szerelmes saját szónoklataiba, akit nem korlátoz szégyenlősség, félelem, társadalmi normák. Mégis, Winston Churchill (Gary Oldman) hatvanhat évesen, egy teljesen reménytelen helyzetben mgkapta a lehetőséget - nem elsősorban arra, hogy mint politikus bizonyítson. Ennél sokkal fontosabb dolga volt: szövetségeseivel együtt megmenteni a brit hadsereget, a Szigetet, Európát, talán a világot. És a demokráciát.
Milyen volt ez az ember? Hogyan élte meg a lehetőséget? Milyen tapasztalatokat tudást, kreativitást kellett előhívnia agya legmélyebb zugából, hogy meg tudjon felelni a nyomasztó kihívásnak? Milyen árat fizetett ezért a család? Hogyan volt képes távlati célokért egy tollvonással halálra ítélni katonák ezreit? Mi adott erőt ahhoz, hogy a legnehezebb pillanatokban megtalálja a helyes utat? Kiket tudott az oldalára állítani? Mitől válik egy tehetséges, ám középszerű politikusból varázsütésre államférfi?
A legsötétebb óra nem háborús film. Nem látunk harcoló katonákat, véres csatákat, a háború borzalmaira csak néhány gyönyörűen fókuszt váltó képsor utal (például ahogyan a repülőből, felülről megfigyelt menekülők egyike, egy kisfiú, távcsövet formál kis kezéből, s lassan követi az egyre szűkülő résen át az elröppenő gépet - és a reményt). London még szinte békebeli, a parlamentben mint dacos gyerekek játsszák a képviselők (zsebkendő-jelzésekkel, újságdobálással, hangos ricsajjal) a demokráciát, VI. György riadtan és súlyos ellenérzésekkel nevezi ki az alkalmatlannak vélt "átmeneti megoldást". Még nem érzik a veszélyt.
A legsötétebb óra életrajzi dráma. Minden és mindenki Churchill - és Gary Oldman - zsenialatásának, emberi gyarlóságának rendeltetik alá. Ezért aztán a mellékszereplők sem lehetnek rosszabbak egy hajszállal sem. Kristin Scott Thomas fantasztikus Clemmie Churchill, dekadens szarkazmusa, humora, jól álcázott érzékenysége, empátiája lenyűgöző. Kicsit talán túl fiatal (bár igyekeztek jól megöregíteni), de tökéletes választás. Ben Mendelsohn VI. Györgye kellőképpen decens, arisztokratikus és beszédhibás, ám amikor szükség van rá, egyszerűen, magától értetődően uralkodói. Lily James lelkes és bájos, szerencsére épp csak egy hajszállal vonzóbb, intelligensebb és érzékenyebb, mint bármelyik kedves, értelmes, fiatal gépírólány.
Nagyon hálás voltam érte, hogy Joe Wright nem akarta véres hullák, bombák, kiégett falvak tucatjaival elmagyarázni, milyen szörnyű a háború, vagy túlhangsúlyozni bizonyos stratégiai döntések iszonyatos következményeit. Ahogyan azért is, hogy jobban megismerhettem a brit parlament működését, a hihetetlen Dynamo-hadművelet hátterét, és Churchill-t, a gyarló, ám zseniális embert. Garry Oldman nem hízott meg, nem öregedett meg, nyilvánvalóan hihetetlen maszkmesteri munka eredményeként változott át a felismerhetetlenségig - és mégis, minden mozdulata, mormogása, lendületes nekiiramodása vagy éppen fáradt összeroskadása tökéletesen hiteles.
A metrójelenet a valóságban nem történt meg, de mondanivalóját tekintve teljesen indokolt. Röviden és célratörően mutatja meg azt a rendkívüli kapcsolatot az államférfi és az állampolgárok között, amely végigkísérte sorsukat abban az öt rettenetes háborús évben. Mindemellett, ha van a filmnek gyenge pontja, az az a didaktikus pillanat, amikor Churchill a zemberek véleményét tudakolván háborúról és békéről, egy latin műveltségével magát a miniszterelnököt is elkápráztató afro-amerikai fiatalemberbe botlik két megálló között. De elnézem, mert megérint, meghat - és mielőtt túlzottan a pillanat hatása alá kerülnénk, már őrületes tempóban, egy füstölgő szivarral a szánk szélén trappolunk is tovább - Churchill meg én.
Értékelés: remek. Lírai képek jellegzetes angol humorral ellenpontozva; az utolsó porszemig korhű díszletek és jelmezek; nagyszerű színészi alakítások (kijárna Oldman-nek egy Oscar-jelölés); érzékeny, cseppet sem hatásvadász rendezés; röviden: hitelesség. Azoknak ajánlom korosztálytól függetlenül, akit érdekel a történelem, a humor, a vezetés pszichológiája, a politika, a negyvenes évek divatja, a parlamentáris monarchia működése, a harcászat, a titkárnői kompetenciák, a párkapcsolatok...
P.S. Valamint melegen ajánlom minden jelenlegi államférfi-pályázó figyelmébe is. És nem az napi alkohol-fogyasztás összetételére gondolok.