Izgalmas és nehéz úgy megnézni egy színdarabot, hogy az ember látta már azt máshol, más színészekkel, más rendezésben, ráadásul nem is egyszer. Tadeusz Słobodzianek 2010-ben fejezte be A mi osztályunk című darabját, amely meglepően gyorsan jutott el Magyarországra: 2011. októberében mutatta be - s tartja azóta is műsoron - a budapesti Katona József Színház. Játszották Nagyváradon, fesztiválokon, színházi találkozókon, 2015-ben a szombathelyi, 2017-ben pedig két másik vidéki színházunk, a miskolci (januárban) és a tatabányai (szeptemberben) tűzte műsorára a lengyel szerző nagy vihart kavart drámáját.
Bárhol is rendezett, igyekeztem nyomon követni Guelmino Sándor munkásságát - az ország számos színházát és társulatát ismerhettem meg neki köszönhetően. Ibsen, Csehov, Arthur Miller, McDonagh, Brecht, Tennessee Williams, Nyikolaj Erdman - a budapesti Örkény és a Magyar Színház (az a Hullámtörés, az nekem még mindig a legesleg...), Veszprém, Székesfehérvár, Győr, csupa emlékezetes találkozás. S mióta a Jászai Mari színház rendezője, nem először jövök Tatabányára. A mi osztályunk. Híres-hírhedt, meglehetősen kötött keretek közé szorított, ám könnyen teátrálissá formálható darab.
A valós történelmi háttér alapján született dráma 1927-ben kezdődik, egy kis lengyel falusi iskolában. Tíz gyerek, lengyelek, zsidók vegyesen. Családi háttér, álmok, vágyak, képességek, adottságok, hit, barátságok, szerelmek is vegyesen. És időről időre kormányok, megszállók, ideológiák, hősök szintén. Ők tízen szép lassan felnőnek, szeretnek, megváltoznak, csalódnak, megöregszenek. Vagy mégsem? Talán mindig is olyanok maradtak, amilyenek voltak, talán sosem nőttek fel igazán, talán nem is csalódtak, kimagyarázták a megmagyarázhatatlant, elhitték a hihetetlent, és jó páran közülük egyáltalán nem öregedtek meg. Fiatalon meghaltak. A történelem szélvihar gyorsasággal vonult át felettük. Vallási ellentétek, sztálini diktatúra, hitleri lerohanás, lengyelek által elkövetett pogrom, zsidók általi szocialista megtorlás, a sors, vagy éppen Isten bosszúja - senki sem maradt ártatlan. A szerepek folyamatosan cserélődtek, ám míg a nagyvilág nagyszínpadán nagyvadak harcoltak, Kelet-Európa névtelen kis porfészkében gyerekkori sérelmek-szerelmek-irigységek-barátságok-félelmek döntöttek életről-halálról. Fájdalmasan kisszerű, emberi történet, olyan tükröt mutat, amibe nehéz őszintén belenéznünk.
Amennyire vártam ezt az estét, annyira aggódtam is. Vajon hat majd úgy rám, ahogyan a Katonában? El tudok majd vonatkoztatni az összehasonlításoktól? Észreveszem majd a rendezők üzenete, felfogása közti különbséget? A díszlet, a jelmezek, a táblára írt nevek-dátumok otthonosan ismerősek. Aztán telnek a percek, és az előadás beszippant, magával sodor. Hagyom. Már nem gondolkodom, melyik szerepet ki játszotta, ez a részlet hogy volt, jobb-e így...
Jakob Kac (Mikola Gergő) megszállott forradalmi hevülete, Dora (Danis Lídia) ókeresztényi mártíromsága, Rysiek (Dévai Balázs) megalázott férfi hiúsága, Menachem (Crespo Rodrigo) frusztrált, majd szadistába hajló opportunizmusa, Zygmunt (Király Attila) megideologizált kollaboráns léte, Heniek (Jegercsik Csaba) menekülő hite, Władek (Megyeri Zoltán) bumfordi vágyakozása, Zocha (Bakonyi Csilla) kívülálló, személytelen szemlélődése - csupa érzékeny és hiteles alakítás. Ketten érik meg napjainkat, két zsidó túlélő. Rachelka/Marianka (Egri Márta) az óhazában, dacosan és csökönyösen, felmenők, barátok, és utódok nélkül, csakazértis életben maradva. És a másikuk, Abram (Kardos Róbert) az Újvilágban. Gyermekekkel, unokákkal, dédunokákkal körülvéve, hátrahagyott, elpusztított családját és saját életben maradását gyászolva.
Guelmino Sándor rendezései klasszikusak. Nem porosan, ódivatúan, kreativitásmentesen; nem ötlet, bátorság, vagy kortársaknak szóló üzenet híján, hanem tisztelve a színházi hagyományokat, egyfajta belső eleganciától vezérelten. Sosem modernkedik, de mindig van mondanivalója, koherens eszköztára, egyéni stílusa.
A mi osztályunk Tatabányán egy tornateremben játszódik, tornatermi felszereléssel: bordásfal, fogas, öltözőpad, medicinlabda, ugrókötél, tornazsámoly, mászókötél, zuhanyzó, törülköző, tornagyűrű - csupa hétköznapi, tornatermi tárgy, amik a rendező keze nyomán a legkülönbözőbb jelenetek elengedhetetlen kellékeivé válnak. Kínzóeszközzé, jegygyűrűvé, menedékhellyé, csecsemővé, kerítéssé, fegyverré, távirányítóvá... Egy összefüggő szimbólumrendszer épül fel a szemünk láttára, amiben mindennek és mindenkinek megvan a helye, a súlya. Aminek szerves része természetesen a zene. Guelmino Sándor szinte minden darabjában saját maga által válogatott zenék súlypontozzák a darabot. Elválasztanak és összekötnek, hangsúlyoznak és emlékeztetnek. Mint mindig, most is izgalmas zenei betétek szőtték át a darabot, ám az egyetlen problémás rész számomra éppen a zárójelenet volt - ugyanazt az együgyű kis dalocskát, amivel a darab elején bemasíroznak a szereplők, tíz kisgyermek adta elő.
A magam részéről eleve ambivalensen fogadok a színpadon minden kisgyereket és kisállatot, kivéve, ha szerepeltetésük elkerülhetetlen. Nem szeretem, ha velük akarnak hatni a könnycsatornáimra, sem azt, ha didaktikusan üzennek velük. Értem én, hogy éppen újrakezdjük, hogy észre kellene vennünk, ugyanaz a nóta. Talán elég lenne felvételről, csak a gyermekhangokat hallani, ahogy elsötétülnek a fények. Ha mindenáron szükség van rá.
Értékelés: remek. Szépen egyben tartott rendezés, jól vezetett és jól teljesítő színészek, nekem kedves értelmezés. Annyit azért javasolnék a színháznak, ugyan táblázzák már ki azt a Kamaraszínházat, mert majd' lejártuk a lábunkat, mire megtaláltuk a bejáratot. Azt meg nem értem, ha már nem éri meg ilyen kevés embernek büfét nyitni, nem lehetne legalább egy étel/italautomatát beállítani az előtérbe? 
