Disszociatív személyiségzavar, többszemélyűség, multiplex személyiség: nevezzük bárhogyan is, az emberi agy eme hihetetlen mutatványa - hogy megvédje az egyént az elszenvedett szexuális, fizikai, vagy éppen lelki traumák emlékétől, következményeitől - egészen elképesztő.
Általában kisgyermekkorban alakul ki, mondhatjuk úgy is, az elme önhipnózisa. Családon belüli erőszak, fenyítés, fenyegetés, verés, nemi erőszak, verés... csupa olyan szörnyűség, amivel különösen egy gyereknek nehéz megbirkózni. Elmenekül hát ebből a szörnyű világból, az egyetlen módon, ahogy megteheti, képzeletben. Létrehoz egy másik világot, ahová a rémségek nem érnek el, és egy másik személyiséget, aki meg tudja védeni magát. Minél több a fenyegető veszély, ráadásul annál több személyiséget hoz létre. A betegek fele több mint tíz személyiséggel bír. A személyiségek teljesen különböznek egymástól, nemük, koruk, jellemük, (képzelt) fizikai tulajdonságaik, betegségeik, érdeklődési körük rendkívül változatos mintázatot mutat.
Tudathasadás. Igazi aranybánya íróknak, filmrendezőknek, és valódi csemege tehetséges színészek számára. Például a fantasztikus Hitchcock mester és az ő kettős személyiségű gyilkosa, Norman Bates (Anthony Perkins). Daniel Keyes Az ötödik Sally-jének könyvsikerét sajnos nem érte utol a belőle készült film, vagy színdarab, ám a fiatal Edward Norton remek alakítása (Richard Gere profi támogatása mellett) A nagy átverésben maradandó nyomokat hagyott a pszicho-thriller kedvelőiben - s nem utolsósorban megismertette a mozirajongókkal ezt a furcsa, misztikus betegséget.
M. Night Shyamalan nem elégszik meg két, vagy öt-hat személyiséggel, neki egy nagy filmhez, látványos bemutatóhoz, szörnyű tragédiához sok személyiség kell, szám szerint huszonhárom. Az eredeti főszereplővel, Kevinnel (James McAvoy) gyakorlatilag nem is találkozunk. Megismerjük helyette Barry-t, a homokos divattervezőt; Dennis-t, a komiszt (és ez nem vicc!); Hedwiget, a 9 éves kiskamaszt; és egy szigorú nevelőnő-szerűséget. Nem túl sok a huszonháromhoz képest, de McAvoy számára igazi álom szerep. Alakítása hibátlan, virtuozitása lenyűgöző, különösen ahogy az iram fokozódik - a személyiségek ugyanis az őrület eluralkodásával párhuzamosan egyre gyorsabban váltják egymást.
Kevin elrabol három lányt, és valahol egy föld alatti mikrovilágban tartja őket fogva. Ketten amolyan átlagosan idegesítő, beképzelt és elkényeztetett amerikai pompon-lányok, ám Casey (Anya Taylor-Joy) egészen meglepően más. Nem hisztizik, és szinte rögtön érti, mi történik körülötte. A lehető legjobb stratégiát választja a túléléshez és meneküléshez. Taylor-Joy színészi eszközei kimerülnek a hipnotikus nézésben és a feltűnően kontrollált mozdulatokban, a ritkán elengedett érzelmekben. Mentségére szolgáljon, ez a szerep ennyit kíván, és a hatást különleges, felkavaró szépsége csak fokozza. Kevin jár ugyan pszichológushoz (Betty Buckley), de az idős dr. Fletcher mintha nem venné komolyan saját megérzését: nagy a baj. S mivel ez mégiscsak egy krimi, nem is mondanék többet az eseményekről.
Furcsa film ez a Széttörve - tele van kettősségekkel (film-tudathasadással?!), vagy párhuzamokkal. Először is, a hivatalos meghatározása thriller. És ez többé-kevésbé igaz is, úgy a film háromötödéig. Onnantól azonban egyre inkább horrorrá válik, szörnyekkel, vérrel, rettenetes hangokkal, hullákkal, meneküléssel, s nem utolsó sorban lezáratlan végkifejlettel (felhívnám a figyelmet az utolsó pillanatokban teljesen indokolatlanul megjelenő híres színészre...).
Másodszor, a film világa is kétfelé törik. Van egy földi, "normális" világ, a felszín, ahol kamaszlányok születésnapot ünnepelnek, miközben kiközösítenek és kigúnyolnak, ahol Barry pszicoanalízisre jár, igyekszik gyógyulni, jól viselkedni. Dr. Fletcher ugyan érzékeli a fenyegető jeleket, de annyira leköti tudományos munkássága, saját teóriáinak igazolása, hogy félreteszi rossz előérzetét, s figyelmen kívül hagyja a fenyegető jeleket. Nem kér segítséget, nem gyanakszik, nem figyelmeztet, saját önhittsége áldozatává válik. És van a tudathasadt világ a pincében,valahol mélyen a föld gyomrában, ablakok és kijárat nélkül, egy kiszámíthatatlan emberrablóval és egy furcsa fogollyal. Szürreális helyzetekkel, szánalommal, félelemmel, megértéssel, viszolygással, büntetéssel és bűnhődéssel. Valahol mélyen lelkünk sötét bugyraiban.
De a harmadik kettősség számomra a legérdekesebb. Nem sokat tudunk meg a szereplők életéről, csak töredékek villannak fel Casey emlékezetében gyerekkorából, míg Kevin kórtörténetét leginkább a doktornővel folytatott beszélgetéseiből ismerhetjük meg. Ami kettejüket összeköti, az a gyermekkorukban elszenvedett bántalmazás. Azok a kitörölhetetlen rémségek, ami az egyikükből rendkívül intelligens szörnyeteget, a másikukból lázadó, érzékeny, koravén és okos kamaszlányt faragtak. Casey története valójában teljesebb, részletesebb, ráadásul ismeretlenül is jól ismerjük: rengeteg Casey próbál láthatatlanná válva túlélni az amerikai, vagy éppen a magyar iskolák falai közt. De nem árt az eszünkbe vésni: Kevin is áldozat. A bántalmazás, a gyerekeken elkövetett erőszak, az iskolai kínzások, megalázások áldozatai jó esetben Casey-ként nőnek fel. Rosszabb esetben Kevinné válnak. És végül csak imádkozhatunk, hogy ne vegye át a hatalmat a legrejtettebb Én.
Értékelés: az én érzéseim is kettősek. Egyfelől McAvoy zseniális, a téma izgalmas és kifejezetten elgondolkodtató Casey történetének hangsúlyossá tételével. Az ízlésemtől távol esik ugyan a horror, de ha akarom, még el is ismerem a létjogosultságát a történet végén. Tetszett, hogy nem tudunk semmit a nyilvánvalóan folyó nyomozásról, nincsenek szenvedő szülők, rohangáló rendőrök. Csak az elme világa van, bárhová lépünk. Ám szokás szerint (újabban sajnos jellemzően) túlnyújtották a rétestésztát, 90-100 perc épp elég lett volna. És szívesen megtudtam volna azért többet Kevinről, még legalább 3-4 másik énjéről. De aki szereti ezt a műfajt, az nem fog csalódni.
