2008. júliusa és 2009. augusztusa között 9 alkalommal támadnak ismeretlen tettesek cigányok lakta házakra, több alkalommal megölik az ott élőket.
2008. decemberében betiltják a Magyar Gárdát, 2009. júliusában az ítéletet másodfokon is megerősítik.
2009. novemberében a Jobbik lakossági fórumot tart Sajóbábonyban, ahol a vitatott legitimitású Gárda őrködik. Vita, összetűzés, állítólagos fenyegetés: másnap erősítés érkezik a településre. Természetesen (?) nem hivatalos rendteremtő erősítés. Egy Suzuki cirkál a cigányok lakta területen. Rendőrség jelenléte minimális, a félelem, az erőszak, az ellentét szinte kézzel tapintható. A Suzukit megtámadják a helyiek, s bár különféle eszközökkel fel vannak fegyverkezve (fejsze, balta, husáng, stb.), személyi sérülés nem történik. A per legjobb tudomásom szerint ma is tart, a 174/B paragrafus alapján, melynek eredeti célja a kisebbség védelme.
A bíróság előtt állnak a sajóbábonyi cigány lakosság egyes tagjai, akik részt vettek (?) a Suzuki szétverésében. A Gárda, vagy a Jobbik tagjai közül senki sem áll bíróság előtt.
Dokumentumszínház, verbatim módszer s végül valósággal kevert fikció. Mi ez?
Első rész: a PanoDráma a közvetlenül érintett szereplőkre (támadók, áldozatok, rendőr, helyi boltos, ügyvédek, bíró...) koncentrálva készített interjúkat, melyek szó szerint, sőt pontosan idézve az interjúalany beszédstílusát kerülnek előadásra a színészek által.
Másodiik rész: a fikció. Az angolszász jog mintájára esküdtszéket hívnak össze - gondosan összeválogatott 12 hétköznapi ember. Faluról, városból, Budapestről, cigányok, nem cigányok, nők, férfiak, iskolázottak, vagy kevésbé iskolázottak. (Őket előzőleg felkészítették a színpadi jelenlétre) És meghozzák az ítéletet.
Az ötlet nagyon jó, az interjúk összeállítása, a váltások ritmusa, a díszlet, a színészek teljesítménye kiváló, rövid idő alatt otthon érezhetjük magunkat a szituációkban. Kiemelkedően jó volt Urbanovits Krisztina, Ördög Tamás, Csákányi Eszter, Bartsch Kata. 
És itt számomra elakadt a darab. Jöttek az esküdtek, videóbejátszásból tudhattuk meg, kik ők, hol laknak, milyen a viszonyuk a problémához. Besorjáztak. Leültek egy picike asztalhoz, ahol alig fértek el, a közönség pedig végképp nem látott belőlük semmit. Többnyire csak a hátukat. Elkezdtek vitázni, amit sajnos alig hallottunk. Csákányi Eszter kétszer sétált be, kérve a technikát a fokozott hangosításra, illetve a szereplőket a hangosabb beszédre, de ez sem segített. Ráadásul az esküdtek vitája begyakoroltnak, lepróbáltnak, időnként leckefelmondásnak tűnt. A valódi vita hevét mindig elfojtotta a "viselkedés". Árulkodó mozzanat volt, amikor a vita már leült, az érvek elfogytak, az esküdtek elnöke pedig az órájára nézett: - Maradt öt percünk, vitassuk meg a még homályos pontokat! És elkezdték újra rágni ugyanazt a csontot....
Sehonnan sem sikerült megtudnom, vajon mindig ugyanezek az emberek az esküdtek? Hányszor játsszák el ugyanazt? Vagy minden este mások ülnek ott?
Nem tudom, szükség volt-e egyáltalán erre az esküdtszékesdire, de hogy ebben a formában, ezekkel a technikai bakikkal agyoncsapta a darabot, az biztos.
Sajnálom, mert egyébként nagyon fontos a téma, nagyon jók a riportok, és a színészi, dramaturgiai teljesítmény is elismerésre méltó.
Hibáival együtt is ajánlom.
A darab megálmodója, kreatív producere: Lengyel Anna:
