“Szíria lángokban áll. Libanon csordultig tele van. Az emberek elvéreznek a határ mindkét oldalán. Még több olyan embert kell befogadnunk, akiken nem tudunk segíteni a térségben – beleszámítva a betegeket és rokkantakat. Ha Norvégia nem fogadja be őket, ki tudná?”  

(Jan Egeland, Norvég Menekültügyi Tanács, 2015.)

Per Primus (Anders Baasmo Christiansen) amolyan átlagos észak-norvég férfiember. Pisze orrú, kék szemű, pirospozsgás és ki nem állhatja a menekülteket. Meg a dél-norvégokat. Meg a svédeket. Tulajdonképpen egyáltalán nem kedvel senkit. Sem a rendőröket, sem a bevándorlási hivatal embereit, de még gyerekkori barátját se nagyon. Merthogy mindegyik ellene van... Röviden, Per Primus a sikertelen, középszerű kispolgár norvég prototípusa.

Eddig amibe fogott, az rosszul sült el. Nem jött be a bio-csirkét felszolgáló szálloda, és a havas turizmus sem élte túl az olcsó trópusi chartereket. Ám felcsillan a remény! A végtelen sorokban áradó menekülteket el kell valahol szállásolni. S ha az UDI (Norvég Bevándorlási Hivatal) megadja az engedélyt, Per és szállodája (mint menekültbefogadó állomás) megmenekülhetne. 

És a havas Észak-Norvég hegyvidékre megérkezik ötven ember a világ legkülönbözőbb tájairól, a lehető legkülönbözőbb bőrszínével, vallásával, szokásával és történetével. Ami egyrészt konfliktusforrás, másrészt humoros helyzetek kifogyhatatlan tárháza. Rune Denstad Langlo filmje igazi skandináv vígjáték: humoros, önironikus, emberi és végtelenül szerethető.

Az alapötlet - azon felül, hogy az egyszeri norvég vállalkozót éppen az általa nem túl kedvelt "migráncs-áradat" menti ki a csődközeli helyzetből - tulajdonképpen nem túl eredeti. Primus és felesége, az örök-negatív Hanni (Henriette Steenstrup) eleinte egy egynemű és ijesztő biomasszaként tekint a befogadásra váró menekültekre. Aztán a technikai problémák közös - és vicces - megoldása során egyesek lassan kilépnek a tömegből, a magányos Primus család fokozatosan egyre közelebb kerül az egyes emberekhez. Kialakulnak barátságok, megtörténik az elmaradhatatlan rasszista bántalmazás, s válaszképp a bumfordi norvég bosszú. Van megcsalás, önsorsrontó feleség, egyedülálló és kiéhezett városi ügyintéző, magányos és szabados skandináv tinédzser. A film végére természetesen mindenki jobban megismeri a másik oldalt, s ezzel együtt saját magát is, van humoros és frappáns, valamint érzelmes és egyáltalán nem meglepő befejezés.

Az Üdvözöljük Norvégiában attól működik, hogy egyrészt elsősorban nem a menekültek sorsára, szenvedéstörténetére koncentrál (bár természetesen egy-egy mondatban felsejlenek a borzalmak), másrészt, hogy az iróniából, a saját magunkon való kacagásból mindenkinek egyformán kijut.

Görbe tükröt tart a kispolgárok előítéletességének csakúgy, mint a hiper-emancipált skandináv női mentalitásnak - zseniális találat Line (Renate Reinsve) ártatlanul kislányos figurája, aki a hagyománosan hímsoviniszta, szexuálisan kizsákmányoló férfi vezetők kifordított, női változata, vagy Primus lánya, Oda (Nini Bakke Kristiansen), a szexről és alkoholról felnőtteket megszégyenítő lazasággal beszélő, a szülei házasságát éles szemmel kritizáló, okos és koravén szőke-szép kisangyal. 

Langlo nem kíméli a norvég rendőrséget, a hivatali ügyintézőket, az időnként teljesen értelmetlen norvég bevándorlási szabályokat, de a menekülteket sem, akik hasonlóan értelmetlen és érthetetlen szabályok és szokásjogok mentén nehezítik a saját életüket, ahelyett, hogy végre maguk mögött hagynák a felesleges, és dogmatikus előírásokat. Mindenki megkapja a magáét, miközben a film minden pillanatát átitatja az emberség, a szeretet, az önismeret, és az elfogadás. 

Mert valójában, a maga rusztikusan humoros módján erről szól a film, az elfogadásról. Hogyan fogadhatjuk el, fordíthatjuk közös hasznunkra a változásokat: az emberek vándorlását, a közösségek átalakulását, a nemi és társadalmi  szerepek folyamatos átformálódását, a hagyományos családkép újraértelmeződését. Néha kicsit botladozva, de hogyan boldogulhatunk ebben az új világban.

Értékelés: szórakoztató, szívmelengető, vicces és elvarázsoló. Nem kell hinni az itt-ott látható pontszámoknak, sokkal jobb annál. Remek színészek, magabiztos és igényes rendezés, éppen ideális, másfél órás hosszúság, vaskos, de nem bántó humor, egyszóval egy szokásos skandináv vígjáték. Olyan vígjáték, amelyik pontosan tudja mekkora a felelőssége az adott témában. Ha egy icipicivel többet megtudtam volna  Abedi (Olivier Mukuta) és Zoran (Slimane Dazi) múltjáról, akkor lenne teljes az elégedettségem. De így is kiváló munka.