Rendhagyó kritika ez a mostani. Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy aki szereti a rózsaszín-habos, keserédes musical-műfajt, akit nem zavar, hogy a legdrámaibb monológ kellős közepén a főhős dalra (de még milyen nagyívű, fesztivál-dalra!) fakad, vagy hogy a szerelmesek egy csillagos-varázsos éjszakán csók helyett spontán step-táncban forrnak össze, aki szereti, ha a nők csak pörgős ruhában járnak, a férfiak pedig zakó-ing-nyakkendőben, az ne is olvassa tovább...
Az feltétlenül nézze meg. Eredeti nyelven, mert rettenetesen idegesítő minden szinkronizált zenés film, ahol például a dögös hangú, magyarul beszélő Emma Stone egyszer csak elhaló, vékonyka szopránnal, angolul, feliratozva dalol, majd hirtelen újra Nemes Takács Kata hangján folytatja. Ja, hogy kizárólag csak szinkronizálva vetítik... Gratulálok a forgalmazóknak.
Biztos kiderült már, nem szeretem a musicalt. Volt idő, amikor szerettem, sőt, van amit még ma is szívesen nézek-hallgatok félszemmel, mintegy háttérként. Főképp azokat, amikben különleges, önállóan is nagy slágerek születtek (Hair, Ének az esőben, A muzsika hangja), amiket a szereplőkkel együtt dúdolok. Vagy azokat, ahol a táncbetétek virtuozitásukkal nyűgöznek le. (Fred Astaire & Ginger Rogers filmjei, A macskák, A tánckar, West Side Story) De moziba már nemigen mennék értük. Bevallom, csak azért néztem meg, mert akkora körülötte a lelkesedés: nincs kritika, mely ne dicsérné, többszörös Oscar-esélyes, fantasztikus a zenéje, mindenki kedvenc színészpárosát csodálhatjuk benne több mint két órán át - egyszóval, szép hunglish kifejezéssel: nagy a hájp. Valami nagyot, újat, különlegeset vártam, olyat, ami feléleszti, újraformálja a műfajt, amitől kicsit újra beleszerethetnék. De az első kockáknál tudtam, tévedés volt.
Már a nyitójelenet kínos érzésekkel töltött el. Az LA-be tartó kocsisor teljesen bedugul, mire a kacagó napsütésben vidám, gyönyörű, formás, ruhában-bőrszínben igen színes fiatalok ugrálnak ki a kocsikból, táncra perdülnek, és egy szép nagy közös himnuszt zengenek a csillagok városáról. Sejtettem, innentől minden rózsaszín, cukormázas, édes és szeretni való lesz. És tényleg.
Sebastian (Ryan Gosling) egy átverés miatt anyagilag lenullázódott zongorista, aki a jazz feltámasztását tűzte ki életcéljául. Mia (Emma Stone) pultos egy kávézóban a Warner Stúdió területén - mi más lenne az álma, mint hogy híres színésznő legyen. A két fiatal útja többször keresztezi egymás, míg végre egy csillagporos éjszakán egy csillagvizsgálóban két dalolás és egy felhőkön keringőzés között egymásra találnak. Boldogság, szerelem, jazz-klubok, LA ikonikus helyszínei, tisztes szegénység (ezt hivatott érzékeltetni egy beázott tapéta hosszú másodpercekig kitartott állóképe) - természetesen mindezt nagyon amerikai módra: a nagy szerelem legforróbb jelenében a fiatalok ruhástól fekszenek az ágyon, talpig rózsaszín fénybe takarózva; öltözködésük decens és visszafogott; sosem beszélnek csúnyán, nem dohányoznak, nem isznak, humoruk bájos, még egy illemtankönyvbe is beférne. A közbiztonság irigylésre méltó, ahogy anyagi gondjaik is. Van lakás, kocsi (sőt cabrio), van állásuk, vagy ha mégsem, véletlenül adódik valami remek álláslehetőség. Remek lehetőség, bár Sebastian nem erre vágyott: jazz helyett egy könnyed slágerzenét játszó együttes billentyűsének helyére ugorhat be. Nehéz a döntés: feladja álmait a jól fizető és bódító celeb-életet nyújtó lehetőségért, vagy maradjon hű a céljaihoz, ám továbbra is érje be a kudarcokkal?
Mia folyamatosan igyekszik megkaparintani legalább egy kis nyúlfarknyi szerepet - kevés sikerrel. Seb bátorítására (s feltételezem, az általa keresett pénzből eltartva) belevág saját egyszemélyes darabjának színpadra állításába. Ám Sebastiant kötelezi saját, anyagilag roppant sikeres, ám zeneileg nem túl igényes karrierje - lemarad Mia színházi premierjéről. Ami ráadásul megbukik. Ám megtörténik a csoda, valaki mégis látta, akinek látnia kellett. Miközben szerelmük hajótörést szenved, Mia karrierje felível...
Öt évvel később. Sebastian valahogy mégis megcsinálta, megteremtette saját sikeres jazz-klubját, Mia pedig befutott színésznő lett. Boldogok - csak éppen nem együtt. Boldogok, egy titkos kinccsel a szívük mélyén.
Az első másfél órában majdnem elaludtam. Az a tömény édeskés cukormáz mindenen, az unalmas "nagyívű" dalok, az erotika-mentes szerelem - ráadásul elnyújtva, mint a rétestészta... Hát, őszintén, csak Emma Stone és Ryan Gosling remek színészi teljesítménye tartott a moziteremben. Mert ők valóban csillognak. Erőteljes, finom és elegáns párosuk lenyűgöző. S hogy végül a film hatott, az a második felének köszönhető. Mert ahogy egyre életszagúbb a két főszereplő kapcsolata, ahogy egyre inkább előtérbe kerülnek a hiteles emberi drámák, úgy csökkennek az indokolatlan dalolások és táncok, úgy olvad le a habcsókos bevonat. (Bár... éppen Emma Stone nagyjelenetében a casting-bizottság előtt, annyira jó lett volna őt végighallgatni prózában, drámában...)
Ami viszont lenyűgöző, ahol bizony van jogosultsága a giccses, festett párizsi háttérnek, a szívszakasztó zenének, az álom-táncnak, az a befejezés. Az utolsó 10-15 percben sikerült helyrebillenteni bennem az egyensúlyt. Damien Chazelle megtalálta azt a befejezést, ami hollywoodi, romantikus, látványos - és mégis hiteles. Igaz, kis csalással - hisz dupla álom-zárójelenetet látunk. A filmbéli valóság csak keveseknek, nagyon keveseknek adatik meg, a sikerre áhítozók 99%-a még a remény közelébe is csak ritkán kerül. Chazelle finoman mutat rá: mennyi lemondás, boldogtalanság, szerencsétlen sors a csillogó felszín alatt, mennyi áldozat a siker oltárán.
Sajnálom, hogy nem tudtam meg többet Miáról, a családjáról, a darabjáról, arról, hogy végül lemondott-e a színdarabírásról. Sajnálom, hogy egy sikeres és boldog asszony története kizárólag a szépszínésznő-sikeresférj-cukigyerek háromszögben képzelhető el. Sajnálom, hogy sok filmes utalást (helyszíneket, dalbetéteteket, régi filmeket) alig ismertem - s gyanítom, a nézők nálam fiatalabb része még ennyire sem fogja felismerni azokat a kultikus részleteket, amelyekkel a rendező a műfaj híres filmjei, sztárjai előtt tiszteleg.
A végére kicsit megértettem, kicsit megszerettem Damien Chazelle (és az egész stáb) igyekezetét, ám továbbra sem hiszem, hogy ennek a műfajnak ilyen nosztalgikus, lassú, habos formában lenne jövője. De a Kaliforniai álom szép emlékmű.
