Utolsó reggelünk gyönyörű, felhőtlen kék éggel és simogatóan meleg napsütéssel ébresztett. Újabb kirándulást terveztünk, most ellentétes irányba, Cagnes-sur-Mer-be, egy varázslatos, ízig-vérig provanszi városkába. (Külön köszönet jó barátomnak, A.G.-nek, aki a részletes jótanáccsokkal ellátott, hogy ezalatt a három nap alatt lehetőleg mindent meg tudjunk nézni, és mindenhova odataláljunk!)
Gyorsan és fájó szívvel összepakoltunk, a recepción leadtuk a csomagunkat. (Biztosítottak arról, hogy amennyiben szükségünk van rá, használhatjuk a fürdőszobát, letusolhatunk, átöltözhetünk indulás előtt... Tündéri kedvesek voltak, és annyira jól éreztük magunkat, hogy muszáj megadnom az elérhetőségüket: http://www.ajoupa.fr/en/)
A Jardin Albert 1-er megállóból indulnak délre is a buszok, a 200-as, 400-as, 500-as bármelyike jó nekünk, legfeljebb fél óra az út a szokásos 1,50 euróért. Cagnes-sur-Mer igazán különleges városka. Tulajdonképpen két, teljesen különálló részből áll: Haut-de-Cagnes (Felső-Cagnes) az óvárossal és a Grimaldi-várral, valamint Cros-de-Cagnes (Alsó-Cagnes), ahol a homokos strand és a kikötő található. Minket általában a várak, óvárosok, múzeumok érdekelnek jobban, és ez novemberben csak fokozódik...
Cagnes eredetileg, ligúr nyelven azt jelenti: élőhely egy lekerekített hegyen. S valóban, a város meghatározó látványa a Grimaldi-vár egy kúp alakú kis hegyen. Domb, kis hegy ide vagy oda, miután leszállunk a buszról a Square Bourdet-n, és felnézünk a megmászandó dombocskára, hát inkább rettenet meredek óriás-hegynek látszik. Nekivágunk a minimum 30 fokos kaptatónak, és szégyenszemre száz méterenként megállunk - nem, nem levegőért kapkodni, fotózni természetesen! Útközben megpihenünk egy kora-középkori kis templomban, a Szent Péter-Pál kápolnában, majd szép komótosan haladunk tovább. Van időnk bekukkantani minden kis középkori hangulatot árasztó szögletbe, ezeken a meredek utcácskákon nem fut az ember lánya. Mitagadás, kissé megalázó, amikor egy szikár, szálkás, jóképű hetvenes úr némi malíciával a hangjában ránk köszön: Bonjour! (Szeme huncutul csillog, a szarkalábak összefutnak barnára cserzett arcán, mintha azt mondaná magában: Na ezek a városi turisták, látszik rajtuk, csak az autó, meg a busz, meg a villamos...)
A korábban a kelták által emelt vár a XVI. századtól szinte minden valamire való háborúban érintett volt (a város Franciaország és a Savoyai Hercegség határán fekszik), fénykorát XIII. Lajos idején élte, amikor is földesura, Jean-Henri Grimaldi felvirágoztatta a birtokot. (Igen, ez ugyanazon Grimaldi-család másik ága, amely Monaco-ban uralkodik.)
Egészen a XX. századig ezen a területen háborúk jöttek-mentek, mígnem a századforduló elhozta Cagnes-sur-Mer-nek a béke és a gazdasági-kulturális fellendülés időszakát. 1903-ban Pierre-Auguste Renoir költözött a városka egy kivételes panorámájú villájába, és egészen 1919-ben bekövetkezett haláláig itt alkotott. Az akkor már nemzetközileg is híres festőt követték további hírességek a "Francia Riviera Montmartre"-jára: Felix Vallotton, Chaim Soutine, Foujita, Yves Klein, Georges Simenon, időnként Brigitte Bardot. És egy különleges, nálunk kevéssé ismert hölgy: Suzy Solidor.
Szóljon hát róla a harmadik, utolsó mese.
Suzy Solidor 1900-ban született Franciaország nyugati, Atlanti-óceáni partján, Saint-Malo-ban. Egy báró és szobalánya titkos szerelmének gyümölcse volt, aki természetesen nem kaphatta meg apja nevét (Baron Robert Surcouf), édesanyja nevén (Louise Marion) anyakönyveztek, majd hét éves korában egy mostohaapával új nevet is kapott (Rocher). Képzeletemben rengeteget szenved "fattyú" volta miatt, nem teszi boldoggá egyik neve sem, talán ezért dönt úgy végül, hogy Suzy Solidorként (Soliel d'or - szülővárosának híres bástyája után) valósítja meg álmait. A kis Suzy határozott, harcos gyerek lehetett. Tizenöt évesen felhagyott a tanulással, és munkába állt egy cukrászati üzemben. Különleges tehetsége volt a műszaki dolgokhoz, tizenhét évesen már jogosítvány szerzett. Az első világháborúban mint mentőautó-sofőr szolgált a frontvonalban. A háború után egy cipőboltban dolgozott, de hamar rájött, ez a kispolgári lét nem neki való. Felkerekedett, hogy szerencsét próbáljon a fény városában, Párizsban. Megismerkedett a nálánál hat évvel idősebb divat-üzletasszonnyal, Yvonne de Brémont d'Ars-szal, aki mentora, tanácsadója, szerelme, múzsája lett. 
Tíz évig tartott szerelmük. Suzy tökéletes androgün megjelenése, karcsú, hibátlan alakja, elegáns arcberendezése, arisztokratikus szőkesége - hibátlan ajánlólevél volt a modellek, művészek világába. Beutazta Európát, művészetet tanult, aktmodellkedett, többek között olyan híres festőknek mint Foujita, Van Dongen. Ez utóbbi biztatta az énektanulásra, hallva különleges, mély, bársonyos hangját. Huszonkilenc évesen lépett először színpadra, és gyakorlatilag azonnal meghódította Párizst. Miközben nyíltan vállalta leszbikusságát, tíz év után elhagyta Yvonne-t Maurice Barbezat-ért. A luxusautó-gyáros bérelt neki egy galériát, hogy abban nyisson egy műkereskedést. Suzy a galériát egyre gyakrabban baráti találkozókra, elegáns partikra használta, ahol sokszor ő maga szórakoztatta a megjelenteket. További énekleckéket vett, végül 1932-ben megnyitotta párizsi mulatóját közvetlenül az opera mellett, a “La Vie Parisienne”-t. Kabaréja pillanatok alatt a város egyik legfelkapottabb (mondhatni legtrendibb) helyévé vált - nem kis részben Suzy "bevállalós" műsorpolitikájának. A többi kabaréval ellentétben ő nem csak az urak igényeit elégítette ki műsorával, hanem a hölgyekét is... Ráadásul frissítette a stílust, a zenei palettát: mulatójában jazz-t, latin-amerikai zenét játszottak, és Suzy szinte minden este ott tündökölt hosszú, fekete, elegáns szaténruhájában. Ám ha mégsem lett volna jelen, a vendégek akkor is megcsodálhatták: az addig róla készült portrékat a mulató falára akasztotta. Itt kezdődött hát a Suzy Solidor-gyűjtemény története. Ismert, és kevésbé ismert művészek keresték meg, hogy lefesthessék, vagy éppen fordítva, ő keresett meg híres festőket, hogy készítsenek róla portrét. Például Tamara de Lempickát, aki vállalta, hogy megfesti, de csak akkor, ha aktot készíthet róla. Lempicka festménye világhírűvé lett. 
1935-ben Suzy szerepel a La Garconne című filmben - a főszereplő karaktere mintha a bakfis Edith Piafot mintázná -, lemezeket készít, mulatója sikeres, rádió-interjúkat ad: csúcsra ér. Férfiak és nők rajongják körül, s ő nem válogatós. Számtalan szerelmi kapcsolata mellett férjhez megy Henry Bry komikushoz, bár kapcsolatuk mindvégig plátói és baráti, a férfi a hatvanas évek végéig vele marad. A La Vie Parisienne a német megszállás alatt is virágzik, többek közt a náci tisztek, francia arisztokraták, angol kémek kedvelt találkahelyévé válik. Suzy addig énekli kabaréjában Marlene Dietrich Lili Marlene-jét - a maga csípős francia szövegével - amíg Goebbels be nem tiltja azt. Ennek ellenére kollaboránsként elítélik a háború után. De mi köze ennek a párizsi fénylő csillagnak Cagnes-sur-Mer kicsiny várához? Haut-de-Cagnes a háború alatt és után menedéket, ihletet, társaságot, biztonságot adott számos művésznek. Suzy a hatvanas években megvette a városka főterének legnagyobb házát, s annak pincéjében mulatót nyitott. Jött vele a komplett stáb: a zongorista, aki már tizenhét éve kísérte, egy tangóharmonikás, egy gitáros, egy üzletvezető és egy titkár. Megalkották a Solidorian Revolution-t (Solidori Forradalom), és a népek tódultak - először a helyiek, később már a turisták is. Suzy háza és kabaréja idegenforgalmi látványosság lett. Nem kis részben a folyamatosan gyarapodó portré-gyűjteménye miatt. Ha az ember gyűjtésre adja a fejét, két problémája van: mit gyűjtsön és hol tartsa (hogy látható is legyen). Suzy-nak könnyű dolga volt. A kezdeti véletlenek meghatározták a témát, évtizedeken át folytatta saját portréinak gyűjtését. A két mulató pedig remek kiállítóhelynek bizonyult, ahol kettő-az-egyben látványosságot prezentáltak. Suzy Solidor 1983-ban bekövetkezett haláláig 244 festmény került a kollekcióba, ebből a negyven legjobbat hagyta Suzy örökül a francia államra, Cagnes-sur-Mer városára. Különleges asszony volt, különleges élettel, és rendkívüli hatással művészek tucatjaira. 
Mindössze négy euróért léphetünk be a várba, és csodálhatjuk meg ezt a könnyed, elegáns, szépen helyreállított, reneszánsz hangulatú hercegi lakhelyet. Mindenképpen fel kell mászni a toronyba, a kilátás lélegzetelállító és egyedülálló, vagy a Riviera csodás kék szalagjában, vagy az Alpok festői vonulatában gyönyörködhetünk, a többnyire kristálytiszta időben.
A múzeumban modern képzőművészeti kiállítás található (a Solidor-féle portrékkal együtt), de vigyázzunk, téli időszakban 10-12-ig, majd 14-17-ig tart csak nyitva, de legalább minden nap. A belépés itt is díjtalan minden hónap első vasárnapján, és ha a Renoir Múzeumot is szeretnénk megnézni, akkor érdemes megvenni a dupla jegyet nyolc euróért. Mi szerencsére nem vettük meg. Bár szerettük volna megnézni, oda is túráztunk, de sajnos az a múzeum sincs nyitva télen 12-14 óra között. Ráadásul a parkot is lezárják, így még kívülről sem tudtuk megnézni. Ha valakinek van ideje, ezalatt a két óra alatt felülhet az ingyenes 44-es shuttle bus-ra, ami leviszi a partra, egy szépséges, valaha volt halászfalu ma már elegáns strandjára. Mi inkább felültünk a buszunkra és visszaindultunk Nizzába - az indulásig voltak még terveink.
Hiszen nem volt még időnk ráérősen végigsétálni a Promenade des Anglais-n, egészen a várdombig, ott felfedezni a hihetetlen és óriási bolhapiacot, az Opera szecessziós épületét, az óváros kis sikátorait, üzleteit, éttermeit. A nagy túrázásban alaposan megéheztünk, utolsó nap ránk fért egy eredeti nizzai ebéd. A nizzai konyha se nem francia, se nem olasz, leginkább valószínűleg savoyai.... Kipróbáltuk a nizzai raviolit és a nizzai töltött zöldségeket, mindkettő nagyon finom volt. Vigyázat, a kisebb/elegánsabb éttermek délután háromkor bezárnak, utána az éhes vándornak csak a gyorséttermek maradnak!
Gyorsan bevásároltunk még a környék ajándék-boltjaiban, megnéztük a naplementét a Place Massena melletti parkban, a szökőkutak mellett, bekukkantottunk pár cipőboltba, végül kényelmesen felszedtük a csomagokat a szállásunkon, és felszálltunk a 99-es buszra. Éjfélkor már a saját ágyunkban alhattunk.
Nizza rendkívüli hely, fantasztikus a hangulata, a klímája, a közlekedése - legszívesebben holnap indulnék újra. Akár több napra, hónapra, évre. Felfedezni újabb és újabb helyeket, várakat, templomokat, kastélyokat, de legfőképpen a mögöttük megbújó izgalmas emberi történeteket...
Három asszony, három generáció. Volt köztük arisztokrata, pénz-arisztokrata, self-made híresség. Hogy mi a közös bennük? Talán az erő, a bátorság, a kitartás. És az atmoszféra, amit maguk után hagytak. Templomok, kastélyok, gyűjtemények - amik egyszervolt úrnőjük által különleges fénnyel ragyognak. Ahogy a napfény a víz cseppjein a naplementében.
