Hogy dokurevüt látunk (jelentsen bármit is e furcsa szókapcsolat), az rögtön az első pillanatban kiderül. Fiatal, kedves arcú bárzongorista (Darvas Kristóf) kísérete mellett egy szakállas férfi dizőz (Sipos György) furcsán disszonáns érzéseket keltő dalokat búg-harsog hol a mikrofonba, hol közvetlenül az arcunkba: Maros vize folyik csendesen; Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország... Aztán ünnepélyes feketébe öltözött szónok érkezik (Homonnai Katalin), és hihetetlen átéléssel, fantasztikus retorikai teljesítménnyel méltatja a Vezér nagyívű életpályáját, a művészetekhez való gyönyörű értését, a magyarságért hozott emberfeletti áldozatát.
"Ma a világ megújhodásának idején a keresztény és nemzeti életszemlélet kezdetén is kell, hogy egy ember kezében összpontosuljon a művészetek irányítása. És vajon elképzelhető-e különb és nemesebb irányító kéz, mint azé az emberé, aki a bolsevizmus átkából kiragadta a nemzetet és visszahelyezte arra a vonalra, amely a születő új világ igazságaira és a keresztény Magyarország felé mutat. Országalapító vitéz Horthy Miklós szelleme, emberi lénye, kultúrája, ereje, szándékai, életté, hús-vér valósággá változnak, itt van, és itt marad velünk, és utódainknak az idők beláthatatlan messzeségéig, amíg magyar él e földön."
A beszédet Kiss Ferenc, a Színművészeti Akadémia igazgatója, a Színművészeti és Filmművészeti Kamara elnöke mondta el 1942. januárjában, a kormányzó arcképének ünnepélyes kamarai leleplezésén. Kiss Ferenc igazi "self-made man" volt. 1893-ban született Székesfehérváron, egy tízgyerekes családba. 1912-ben érettségizett szülővárosában, majd számára is váratlanul azonnal felvették a fővárosi székhelyű Országos Színiakadémiára. Mindössze két évet végezhetett el, végig szolgálta az első világháborút. Leszerelése után rövidebb ideig vidéken szerepelt, ám a húszas évek már a Nemzetiben találják. Sikere töretlen, a bulvársajtó és a kritikusok egyaránt rajonganak színészi tehetségért. 1933-tól tanít az akadémián - addigra már elvált zsidó származású első feleségétől -, és egyre közelebb kerül az ország politikai vezetéséhez csakúgy, mint nagy álmához, a Nemzeti Színház igazgatói székéhez.
A felhasznált szövegek többsége korhű anyag, híradókból, vallomásokból, önéletrajzokból, visszaemlékezésekből, jegyzőkönyvekből, a kor jellegzetes zenéivel kísérve. A válogatás érzésem szerint hivatott egyrészt végigvezetni a nézőt az eseményeken, másrészt felvillantani a kor hangulatát. S hogy mindez ne egyszerű szövegolvasás legyen, Simányi Zsuszanna rendező különleges formába öntötte az előadást. A fekete-fehérbe öltözött színészek vizuálisan felelevenítik a fekete-fehér filmek, fotók, újságcikkek világát, de szabadabb asszociációval megidézik a gyász, a gonosz sötétjét, az ártatlanság, a tisztaság hófehérjét, a kötelező ideológiai állásfoglalások bipoláris őrületét. Pillanatokra oldja ezt a szigorúságot Spilák Lajos piros bohócorra, vagy rollere - az ő szerepköre hozza azokat a ritka, üdítően vicces pillanatokat - a "kis színeseket" - amik igyekeznek valóságossá, emberközelivé tenni a történetet. Ugyanezt szolgálná Tabi Orsolya narrátora, aki a darab közepén sétál be váratlanul a színpadra. Mint egy interaktív műsor vezetője, felkonferálja a jeleneteket, kérdéseket tesz fel a közönségnek, a fontos adatokat felírja az üvegtáblákra, vagy éppen körbead egy fotót. Sajnos mégsem hisszük el neki - és nem a színésznő alakítása miatt. Az ötlet akár működhetne is, ha a kérdésekre bárki valódi választ várna, ha a felírt szöveg látható lenne, ha valóban be akarná vonni a rendező a nézőket - például megszavaztathatná a közönséget, mit ítélnének ma. De a narrátor-műsorvezető szerepe így csak öncélú sziporka marad.
Ahogy nekem a kis elemlámpák kattogtatása, a csillagszórók égetése, a lépcsőn alávonaglás, az érthetetlen és idegesítően torz beszéd és annak "lefordítása" is az volt. Ha akarom, persze értem, vagy hihetem azt, hogy értem, melyik miért. Ám itt a szöveg minden szava van annyira fontos, hogy a látvány fárasztó értelmezése feleslegesen tereli el róla a figyelmet.
A darab írói sokféle forrásból válogattak. Hallunk jegyzőkönyvi idézeteket a városmajori nyilasok borzalmas tetteiről, újsághírt a háború utáni "feketézők" aljas répa- és krumplidrágításáról; színészek, kollégák, öltöztető és fodrász visszaemlékezéseit a magyar színjátszás legnagyobb hatalmú méltóságos uráról; részleteket Kiss Ferenc saját önéletírásából gyerekkoráról, karrierjéről, indítékairól; a népbíróság bíráinak ítéleteit.
Végül újra Homonnai Katalin különlegesen érzékeny és önreflektív előadásában halljuk Kiss Ferenc népbíróságon elmondott utolsó beszédét.
"Egyrészt, mert a vádiratban terhemre megállapított cselekmények még azok valódisága esetén sem voltak a tett elkövetésekor bűntettnek minősíthetők, másrészt mivel tevékenységemmel jóhiszeműen mindig a magyarságot szolgáltam, ezért, ha hibáztam volna is, szubjektív nem érzem magamat bűnösnek."
Bár többen a halálbüntetésre szavaztak, végül a magyar színészet zsidótlanításáért felelős nyilas-barát igazgató és tanár, színész és kamarai elnök mindössze 8 évet kapott, és szabadulása után három évvel visszatérhetett a színészi pályára.
Magyarország a háborús bűnösökkel szemben látszólag keményen lépett fel a népbíróságokon, ám valójában igen kevés pert folytattak le, és még kevesebb súlyos ítélet született. A darab végén szóban, és - az üvegfalakon - írott formában is hallhatjuk-láthatjuk: a hazánkhoz hasonló méretű Hollandiában és Belgiumban négy-ötször annyi pert folytattak le, mint Magyarországon, az elmarasztaló ítéletek száma és a büntetések súlyossága ennél is nagyobb eltérést mutat. Sajnálom, hogy ennek okaira olyan haloványak az utalások, hogy csak találgatni tudom, mit sejtetnek az árnyalatnyi tónus-különbségek például Major Tamás vagy Bánki Zsuzsa emlékeinek megidézésekor. A darab mindössze hetvenöt percét megtoldottam volna bő fél órával, és a zavaros cirkuszi látványelemek helyett megpróbáltam volna közelebb hozni Kiss Ferencet, az embert, valamint azt a - nem csak - művészi közeget, amely nem egész tíz évvel az események után rehabilitálja Kisst, hazahívja a nyíltan nyilas-barát és antiszemita Págert, de rámutat a korábban üldözött hithű kommunista Nemzeti-igazgatóra, Major Tamásra, vagy éppen a szárnyait bontogató, valaha Kiss-tanítvány Aczél Györgyre is.
ÉRTÉKELÉS: jó. Nem elsősorban mint színházi élmény - bár a színészek egytől egyig remekek, Nyakó Juli és Lovas Dániel is lenyűgöző -, hanem mint múltidéző, ám a jelenre is vonatkozó gondolatébresztő előadás. A zenei aláfestés hibátlan, lenyűgöző a Hazám, hazám feldolgozása csakúgy, mint a Holnap, ki tudja holnap látsz-e még zárójelenete. Az idézett szövegek érdekfeszítőek, széles spektrumot ölelnek át, és letaglózóan utalnak múltra és jelenre egyaránt. Csak az a hiányérzet, az ne lenne. Kontúrosabb karaktereket, határozottabb állásfoglalásokat, tisztábban megvilágított összefüggéseket vártam.
Az előadás legnagyobb erénye maga a téma felvetése, a kutatásért és a szövegekért köszönet Fabacsovics Lilinek és Boronkay Somának. Közéletünk állandó témája ma a színházak független támogatásának eltörlése, a magyar tudomány fellegvárának állami "privatizációja" - s ezzel együtt kérdések tucatjai sorjáznak: a gondolat, a művészet, az értelmiségi lét lehet-e apolitikus? Kell-e, lehet-e függetlennek lenni? Hol a határa a morális kétségek magasabb érdekek miatti háttérbe szorításának? Valódi művészet, vagy tudomány az, ami a hivatalos ideológiát igazolja minden lehetséges eszközzel? Szembenézünk-e, tanulunk-e valaha saját történelmünkből?