Bár évek óta igyekszem különböző önkéntes munkával támogatni mindazokat, akik bármilyen elnyomástól, diszkriminációtól, kiközösítéstől szenvednek - kiemelten a mélyszegénységben élőket és az LMBTQ embereket - valahogy sosem sikerült eljutnom a Budapest Pride egyik rendezvényére sem. Ám az idén barát-szervezőként részt vehettem Pogány Anikó interaktív tréningjén,
amelyet ERŐSZAKMENTES KOMMUNIKÁCIÓ - ÍTÉLKEZÉSMENTES AKTIVIZMUS? címmel hirdettünk meg.
Tatabánya kulturális fellegvárában a nézők halkan zsongva töltik meg a nagy színháztermet. Többen még keresik a helyüket, nézegetik a darab szórólapját, a szereposztást, megbeszélik a családi pletykákat, miközben a színpad szinte észrevétlenül életre kel. Darabos mozgású, fekete nadrágos, narancsszín kapucnis alakok töltik be lassan a teret. Furcsa, számunkra érthetetlen koreográfiával kommunikálva jönnek-mennek, cserélnek helyet, ülnek le. A nézőtér fokozatosan elhalkul, szinte észrevétlenül vesz körül minket a teljes figyelem burka.
Megszoktuk, meg is szerettük már ezt a két kis remekművet így együtt, de érdemes elmélyülni a történetükben - a praktikumon kívül mi köti még össze őket? Pietro Mascagni és Ruggero Leoncavallo két egyfelvonásos operája. Két fiatal zeneszerző; két úttörő, verista opera; két világsiker elsőre, gyakorlatilag említésre méltó folytatás nélkül... Két jeles ünnepen - Húsvétkor és Nagyboldogasszony napján -, két egymáshoz igen közeli dél-olasz vidéken (Szicíliában, illetve Kalábriában) torkollnak véres drámába a szenvedélyek.
Tuza-Ritter Bernadett eredetileg egy ötperces egyetemi (Színház- és Filmművészeti Egyetem) "házifeladatot" szeretett volna leforgatni Marisról, akit egy korábbi munkája során ismert meg. Nem is gyanakodott, hogy a látószögébe került családnál látott, korán öregedő, ötvenkét évesen néha hetvennek látszó, szótlan, törődött, szorgos asszony tulajdonképpen rabszolga.
George Gershwin (született: Jacob Bruskin Gershowitz) zeneszerző, egy - a kisebbségi lét számos borzalmát megélt - menekült litván-zsidó család fia 1935-ben jazz-operát írt a déli államokban élő elnyomott rabszolga-leszármazottakról. A Porgy és Bess-nek - számos okból kifolyólag - sem a bemutatás idején, sem később nem sikerült egyértelmű, botrány- vagy kritikamentes darabbá válnia, annak ellenére, hogy a közönség folyamatos telt házakkal hálálja meg színpadra állítását.
Hogy mi a csoda ebben a balett-estben? Tulajdonképpen semmi. A szórólap kecsegtető felvezetésével szemben még csak nem is modern, legfeljebb annyiban, hogy a klasszikus balettelemeket nem egy történetben meséli el, hanem "kontextusából kiragadva", szinte nagyító alatt mutatja meg a klasszikus lépéssorokat, a virtuóz technikát.
Sokszor felvetődik a kérdés - főképp az operákat kevéssé kedvelő, vagy ismerő ismerőseim körében -, mi értelme ugyanazt az operát újra meg újra megnézni? A zene változatlan, a hősnő többnyire vagy meghal a végén, vagy jön a hepiend, de a sztori állandó. Ami változik, az egyfelől a rendezés, másfelől a szerepeket életre keltő művészek személye. S bármilyen hihetetlen, egy-egy unalomig ismert opera is tud reveláció-élményt adni, ha a rendezőnek van érvényes üzenete, megvannak hozzá eszközei, és az énekes-színészek is partnerek ebben.
Mihez kezdjen egy jó családból való, művelt fiatal nő (Abigail), akinek az apja szerencsejátékon elvesztette a család összes vagyonát, ráadásul őt is eladta egy kéjsóvár öregembernek, korlátlan használatra...? A lány elmenekül, ám rendes szakma, ismeretség, munkalehetőség híján távoli rokonához fordul segítségért. Nagynénje (Sarah) egy nemzetközileg elismert, nagy hatalmú családi vállalkozás egyszemélyi tulajdonosának és vezetőjének (Anne) a jobbkeze, legfőbb bizalmasa.
Ízlelgetem a szót: koncertszínház. Bár sosem láttam ilyet, a szó megfejtése magától értetődő: a Belvárosi Színház színpadán egy színész, Szabó Kimmel Tamás, és négy zenész néz szembe velünk, nézőkkel, és a (drog)függéseinkkel.
Egy marihuána-termesztő nemzeti dohányboltos család három generációjának tragikomédiája az Anarchista Színház előadásában valahol Budapest csillogó-villogó felszíne alatt egy eldugott, kellemesen boros-dohos szagú kis pinceszínházban - a darab még el sem kezdődött, de az élmény máris abszurd.
