Péterfy-Novák Éva azonos című, alig több mint egy éve megjelent regénye egyértelműen színpadra kívánkozott. A történet időben széttördelt, lassan összeálló darabkái letehetetlenné teszik a könyvet, ugyanakkor remek alapul szolgálnak a két főszereplő több évitzedes különbséggel eltolt, mégis szorosan összefüggő sorsának bemutatásához.

Tasnádi István rendezésében a darab, ha lehet még szikárabbá, lényegretörőbbé, fájdalmasabbá vált. A történet nélkülözhető elemei lehullottak, elporladtak, maradt másfél órányi tömény és vegytiszta, kétszereplős dráma.  Egyáltalán nem hiányoztak az elhagyott szálak, a reflektorfény akadályok nélkül világíthatott be a legsötétebb sarkokba is.

Kortárs rendezésekben  manapság divatos, ám gyakran erőltetett rendezői gesztus a szereplő(ke)t kezdés előtt beültetni a színpadra, hagyni beleolvadni a díszletbe, miközben a nézők lassan betöltik a nézőteret, és elcsendesülnek. Ennél a történetnél kifejezetten jóleső, hogy Péterfy Bori nem toppan be a színpadra, csak várakozik velünk együtt. Hússzínű ruhájában lágy kontrasztja a sötétzöld kanapénak és tapétának, jelenléte némán is erős. Bárki lehetne közülünk, ma mégis ő kezd mesélni:

"Apád előtt ne vetkőzz!" - az első mondat fenyegetően koppan, de Péterfy Bori kislányos hangja, gyermeki intonációja, gesztusai szinte azonnal kikönnyítik a kemény felütést. Az óvodás korú Eszter csapongva mesél, lassan kirajzolódik a család: a régebben őt imádó, mostanság egyre távolodó édesapa; a női sorsban megkeseredett, lányát furcsa veszélyektől elvakult szabályokkal védeni akaró édesanya; a mindig "fáradt", sörösüvegek mögé rejtőzködő nagymama. És Tatus. Az egyetlen, aki figyel a kis Eszterre, aki megérti, akivel közös titkaik, közös szertartásaik vannak. Aki törődik vele, meghallgatja, kártyázni és vicces-sikamlós versikékre tanítja, aki büszke rá, akinek mindent el lehet mesélni.

A csacsogást hirtelen megszakítja Károly - a későbbi Tatus - (Pataki Ferenc) színre lépése. Ő már idősebb, tíz év körül lehet, stílusa távolságtartó és cinikus - hogyan máshogyan élhetné túl egy kisfiú a szörnyű tragédiák sorozatát. A spanyolnátha egymás után viszi el édesanyját-édesapját, húgával együtt árvaházba kerül, ahol azonnal elszakítják őket egymástól. És a kisfiút már az első éjszakán, s onnantól fogva rendszeresen megerőszakolják idősebb szobatársai. 

Miközben Tatus és Eszter történe párhuzamosan, szinte grammra kiegyensúlyozva halad előre, két kiszolgáltatott, kihasznált, becsapott, szeretet-fonállal függésben tartott gyerek kínlódó útkeresését követjük. Megértjük, hogyan vált az imádott Tatus unokáját szexuálisan kihasználó szörnyeteggé, ahogyan azt is, milyen egyszerű egy szeretetet, figyelmet nélkülöző kisgyereket, vagy egy vágyaival még tisztában nem lévő kiskamaszt az aktuális törődés-igényeinek kielégítésével elvarázsolni. Látjuk, hogyan lesz az áldozatból bűnös, de azt is, hol lehetett volna megtörni a bűnös varázst. 

Mindkét gyerek környezetében ott keringenek a passzív, némán elforduló résztvevők: az árvaházi nevelők, az apácák,  a Károlyt szexuálisan kihasználó nevelőanya férje és szomszédai, később pedig a felesége, mint anya. És aztán mint nagymama. Esztert megvédhette volna a szülők figyelme, szeretete is, ha bárkinek fontosabb lett volna a kislány megóvása, mint a saját félelmeinek, titkainak eltagadása.

Nem tudjuk, Eszternek sikerül-e megtörni az átkot, a mérgező családi mintát, a hallgatás falát. Túl gyakran találkozunk ehhez hasonló, családokon átívelő, feldolgozatlan traumákkal. Péterfy-Novák Éva mondatai súlyosak és hitelesek, meghallgatni is nehéz, nemhogy kimondani őket. S bár színészek adják kölcsön hozzá a hangjukat, jól érzékelhető volt a bemutatón: profiként is nehéz kiejteni ezeket a rendkívül megalázó és fájdalmas szavakat.

Két áldozat, két vallomás, ám együttérzésünk eltérő. Értjük, mitől lett elkövető a korábbi áldozat, de muszáj feltennünk a kérdést: adhat-e felmentést bármilyen bántalmazásra az elszenvedett bántalmazás? Enyhítő vagy súlyosbító körülmény a saját traumatikus élmény? Lehet-e valódi irányításunk a vágyaink felett? Hivatkozhatunk-e a saját szenvedésünkre, amikor morális gátakat lépünk át? Van-e bármilyen ok, magyarázat, indok arra, hogy visszaéljünk egy gyerek bizalmával, és egész életét meghatározó sérüléseket okozzunk neki?

A téma aktuális, a darab pedig rendkívül érzékenyen és alaposan - helyenként brutálisan életszerűen - beszél a gyerekeket érintő szexuális visszaélésekről. Ragaszkodó és gondoskodó elkövetőkről, magukra hagyott áldozatokról, hosszú távú következményekről. Kötelezővé tenném pedagógusoknak, segítő szakmabélieknek, kamaszoknak, szülőknek, nagyszülőknek..., egyszóval mindenkinek. 

Értékelés: megrázó és felemelő, zavarba ejtő és megtisztító. Azoknak is ajánlom, akiket a téma ijeszt, vagy viszolyogtat. A valóság értő, érző megismeréséhez a jó színház a jó választás. És ez jó színház. Péterfy Bori Esztere szinte a szemünk láttára nőtt fel, Pataki Ferenc néma férfi-fájdalma pedig néha beterítette a nézőteret. Rendkívül jól sikerült a regény drámává átdolgozása, a folyton váltakozó monológok ritmizálása. És az a hússzínű ruha a megnyugtató mohazöld háttér előtt...  (látványtervező: Antal-Fógel Adrienn) Nekem a festmény már nem is hiányzott, bár telitalálat.