Tatabánya kulturális fellegvárában a nézők halkan zsongva töltik meg a nagy színháztermet. Többen még keresik a helyüket, nézegetik a darab szórólapját, a szereposztást, megbeszélik a családi pletykákat, miközben a színpad szinte észrevétlenül életre kel. Darabos mozgású, fekete nadrágos, narancsszín kapucnis alakok töltik be lassan a teret. Furcsa, számunkra érthetetlen koreográfiával kommunikálva jönnek-mennek, cserélnek helyet, ülnek le. A nézőtér fokozatosan elhalkul, szinte észrevétlenül vesz körül minket a teljes figyelem burka.
A sok egyforma alak közül végül csak Christopher (Figeczky Bence), a főszereplő marad a színes-szabályos geometriai formákkal borított a színpadon. Mögötte a nyomozás tárgya, Wellington, a szomorú véget ért eb, két oldalt pedig a darab könnyebb megértését segítő narrátorok: Siobhan (Danis Lídia), Christopher tanárnője és Németh Dénesné jeltolmács.
Christopher ugyanis nem átlagos tizenöt éves (a Jászai Mari Színház pedig nem átlagos színház, de erről később). Autista, vagy közkeletű kifejezéssel: spektrumon van. Kommunikációja a hétköznapi ember számára néha érthetetlen, nehezen követhető. Hangja monoton, kifejezéstelen, hiányoznak a beszédet kísérő vagy helyettesítő gesztusok és mimika; nem fecseg, csak kérdez, s kérdéseire egyenes választ vár; hazudni képtelen, ám nem érti a metaforákat. Kerüli a szemkontaktust, az érintést, ám kényszeresen ragaszkodik bizonyos rituálékhoz (kézmozdulatok, tárgyak elhelyezése, színek használata, fogyasztható ételek listája, idegen emberekkel való kapcsolat például), és ha rákap egy témára, képes irracionálisan hosszú ideig lecövekelni mellette.
Christopher más szempontból sem átlagos tinédzser. Két éve elvesztette édesanyját (Lapis Erika); a társas érintkezésre, hétköznapi szófordulatok értelmezésére külön tanárnővel készül; háziállata és egyetlen barátja Toby, a patkány. Imádja a matematikát és a fizikát, minden részletet apróra megfigyel, megjegyez, és amit megígér, azt mindig betartja. Szeret egyedül lenni, kis kuckókba bezárkózni, viszont idegesíti a tömeg, a zaj, a hangos zene. Bizonyos szempontból egyszerű vele az élet - szívesen eszi ugyanazokat az ételeket, hordja ugyanazokat a ruhákat, játszik ugyanazokkal a játékokkal, nem bandázik, nem hazudik, és ami érdekli, abban képes órákra elmélyülni. Mint például Wellington halálának kinyomozása.
Bár apja, Ed (Király Attila) szigorúan megtiltotta, a maga nyakatekert szabályértelmezése mentén Christopher megtalálja a módját, hogy saját határait átlépve felfedezze a szülőházán túli világot, annak furcsa lakóit, hogy megtudja, ki ölte meg a szomszédasszony kutyáját. Mint minden krimiben, a detektív ebben a történetben is súlyos titkokra lel, amik jóval messzebbre vezetnek Wellington szerencsétlen sorsánál. Olyan titkokra, amik bármelyikünk életét fenekestől felforgatnák, amik egy átlagos kamasz lelkét is mélyen megráznák, ám Christophernek még saját, külön bejáratú démonaival is meg kell küzdenie az igazságért és a jövőjéért.
Guelmino Sándor rendezésében ez a történet messze túlmutat egy bűncselekmény és egy autista kisfiú különcségeinek látványos bemutatásán. Igen, látjuk furcsán repkedő kezeit, kényszeres mozdulatait, kontrollálatlan dührohamait; halljuk mimikátlan, fárasztóan követhető monológjait, hangos üvöltését, megállíthatatlan asztalcsapkodását. Meglepődünk furcsa gondolatcsavarain, de felszabadultan kuncogunk különleges szóhasználatán, különösen, amikor ennek humoros voltára már ő maga is ráébred. Vele tartunk azokba az érzelmi mélységekbe, ahol már nem számít a forma, ahol ugyanazt a csalódást, elhagyatottságot, magányt, félelmet éljük meg mindannyian, függetlenül kommunikációs készségeinktől.
A darab egyszerre mutat rá Cristopher (és családja) másságára és hasonlóságára. Egyszerre éljük meg egy autista gyermek nevelésének nehézségeit, vagy az autista spektrumon való lét magányát azzal a fájdalommal együtt, amit bármely szülő érez, amikor elbukik, vagy bármely gyermek, aki éppen a számára legfontasabbakban csalódik.
A zseniálisan kialakított díszlet - szabályos téglalapokra szabdalt színes-rácsos forgószínpad, Fekete Anna munkája -, a különböző jelenetek tárgyainak, állatainak színészi illusztrálása - a tájban legelésző tehenek, Mrs. Alexander kutyája (Pilnay Sára) az ATM automata (Egri Márta remeke) -, a nyomasztó tömeg, zaj, zsúfoltság eszköztelenül is tapintható, érzékelhető káosza, s végül Figeczky Bence rendkívüli beleérző és alázatos alakítása ajtót nyit egy, a megszokotthoz képest puritán, kifordított, de a maga spektrumában végtelenül érzékeny és valid valóságra.
De mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik nem autisták? Azok nem igénylik az állandóságot-biztonságot? Azokat nem viseli meg a válás, a felnőttek ordibálása a fejük felett? Azoknak szabad hazudni? Azokat meg lehet ütni? Azokat szabad kirekeszteni, megalázni, megszégyeníteni - bármilyen másságuk, különbözőségük miatt? Velük szabad elhitetni, hogy semmire sem jók, hogy ne is álmodozzanak, hogy előttük nemhogy a csillagos ég, de egy kiszámíthatóan emberséges világ is zárva? Hogy aki nem lát, vagy nem hall, az örökre mondjon le a színház lélek-kényeztető élményéről?
A Jászai Mari Színház, Népház 2012-ben úgy döntött, nem ismer lehetetlent. Ekkor állítottak először színpadra olyan előadást - ráadásul zenés darabot! -, amire siket és nagyothalló nézőket is vártak. A program azóta is tart, sőt bővül. A jeltolmács, Németh Dénesné nem csak lefordítja a szövegeket, de szó szerint együtt él a darabbal, testbeszédével, mimikájával érzékelteti a hiányzó hangok színét, erejét. Tavaly pedig a színház vak és gyengénlátó nézőknek mutatta be narrált változatban A mi osztályunk című sikerdarabját.
És aki nélkül nekem ez az este nem lenne ugyanaz, az Danis Lídia. Véletlenül váltottam jegyet a második sor bal szélére - így végig szinte testközelből követhettem minden rezdülését. Bármilyen szerepben szívesen nézem Danis Lídiát, teljesen mindegy, hogy egy elembertelenedett rendőrnőt alakít az Aranyéletben, vagy a tragikus sorsú kis Dorat A mi osztályunkban. Mindig hiteles, maníroktól mentes, alázatos, remek. De ilyen közelről igazán lenyűgöző. A mosolya, a kisugárzása, a tekintete...; minden aprócska mozdulata-rezdülése, néma visszafogottsága mögött tapintható óvó szeretete olyan mélyen érintett, hogy egy pillanatra elhittem neki - és társainak a színpadon -, nincs lehetetlen. Hogy mindegy, ki honnan jön, milyen kompetenciákkal, elérheti az álmait.
Ma már csak azt hiszem, hogy talán lehetséges megérteni, elfogadni, megkönnyíteni, támogatni. És ezt a hitet továbbadni.
Értékelés: remek - minden szempontból. Ajánlom fiatalnak-idősnek, előítéletesnek-szabadgondolkodónak, drámát vagy humort kedvelőnek, különlegesnek-átlagosnak, férfinak-nőnek, gyerekesnek-gyerektelennek... Nagyszerű a rendezés, a színészi teljesítmény, a díszlet, a jeltolmácsolás, de ami igazán magával ragadott, az az őszinte elkötelezettség az igazán fontos értékek mellett. Egyszóval a szeretet.
A fotók egy része a színház honlapjáról való, egy része saját készítés.
