Tuza-Ritter Bernadett eredetileg egy ötperces egyetemi (Színház- és Filmművészeti Egyetem) "házifeladatot" szeretett volna leforgatni Marisról, akit egy korábbi munkája során ismert meg. Nem is gyanakodott, hogy a látószögébe került családnál látott, korán öregedő, ötvenkét évesen néha hetvennek látszó, szótlan, törődött, szorgos asszony tulajdonképpen rabszolga.
Engedélyt kapott a Marist "befogadó" családtól, hogy leforgassa a pár perces kisfilm anyagát, ám a valóság felülírta az eredeti szándékot - Bebi minden egyes leforgatott filmkockával közelebb került Marishoz, személyes involválódásával arányosan egyre tágította a film kereteit (másfél órás nagyfilmre), míg végül a távolságtartó, leíró, balladai dokumentarista megközelítést csak látszólag megtartva ő maga is átváltozott őrangyalba oltott bűnügyi tudósítóvá.
Maris ugyanis az egyik legvisszatetszőbb bűnelkövetés áldozatává vált: emberkereskedelem és személyi szabadság megsértése sanyargatással, mentális, verbális, fizikai bántalmazással, hivatalos eljárás színlelésével - amely bűntettet a legnehezebb tetten érni, vagy rajta jogi elégtételt venni.
A film nagyon intim, szinte zavarba ejtően bensőséges pillanatokkal kezdődik - Maris alszik. Arca ártatlan és szinte kisimult, amit a környező világ realitására való ráébredés lassan széttördel. Kávé, cigi, libaetetés, reggelikészítés, a háziasszony ébresztése, a gyerekek útnak indítása után jöhet a ház takarítása, főzés-mosás, majd indulás a gyárba, dolgozni. Maris napi 10-12 órát dolgozik, nincs hétvégéje, szabadnapja, nem kap fizetést - a gyárban keresett pénzt is le kell adja -, nem kap rendesen enni, nem kap kimenőt - még a boltig sem -, de legfőképpen nem kap dicséretet, vagy emberi szót. Eleinte a távolságtartás a rendező és közte jól érzékelhető: Maris nem nagyon néz a kamerába, csak teszi dolgát gépiesen, Bernadett kérdései is főképp technikai jellegűek, nem érintenek kényes témákat. Ám egyre több, kérdések nélkül is nyilvánvaló helyzet világít rá a riasztó valóságra: Maris ebben a házban rabszolga.
Eta, az arcát nem, de a házát, szolgáit, saját ügyesen elrendezett életmódját büszkén vállaló özvegyasszony furcsán tér ki Bernadett kérdései elől. Válaszai kísértetiesen emlékeztetnek a 19. századi rabszolgatartók érveire: Maris, Peti és Laci (mert hárman dolgoznak neki) kapnak kosztot, kvártélyt, cigarettát-kávét korlátlanul, lám nem nyomasztják őket az önálló életvitel, gazdálkodás gondjai... Mozdulatai, szavai jól érzékelhetően kontrolláltak, tisztában van a kamera jelenlétével - éppen ezért elborzasztó időnként a hangnem, amit Marissal szemben megenged magának. Nem kétséges, vannak ennél sokkal kegyetlenebb megnyilvánulásai, Maris utal is rá, nem véletlenül van sínben a karja - asszonya nyilván a saját érdekében oktatta rendre.
Lassan bomlik ki Maris története, szép, hosszan kitartott képeken nyugszik a kamera: Maris arca a vonaton utazva, a gyári kávészünetben, a telefonra koncentrálva; keze mosogatás, varrás, cigaretta-sodrás közben. Lassan már mi is ismerősnek, talán egyre szebbnek is látjuk a ráncoktól széttördelt arcot, a szomorú, nagy barna szemeket. S ahogy a rendező, úgy mi is egyre kevésbé tudunk távolságot tartani, egyre jobban sürgetnénk: tegyen valamit, meneküljön, szabaduljon, ne hagyja magát, hiszen van miért küzdeni. Marisnak ugyanis van valamije, ami sok hasonló sorban tartott, különösen idősebb embernek nincsen: motivációja. Tizenéves, kiskorú lánya várja egy otthonban.
Tuza-Ritter Bernadett igen bölcsen nem siettette a döntést. Jól tudta, a külső nyomásra meghozott elhatározás gyakran végződik visszatáncolással, a siker záloga az erős belső elköteleződés. Nem beszélte rá Marist a szökésre, de jelenléte, a fokozatosan kiépített bizalom megteremtette azt a közeget, amiben az asszony, minden bátorságát összeszedve nekiindult a fenyegetően idegen nagyvilágnak.
A film egyik nagy erőssége az érzékeny, intelligens ábrázoláson túl, hogy rávilágít arra, miért bántó, érzéketlen, és tapintatlan minden áldozathibáztató kérdés. Minek ment oda? Miért nem jött el? Miért nem szólt a rendőrségnek? Miért nem kért segítséget?
Maris dolgozni ment oda. Először máshova, ahol egyszerűen bezárták, bántalmazták, kiverték minden fogát. Kórházba került, ott találkozott Etával, aki felajánlotta segítségét. (Addigra Maris családja szétesett, rokonai nem voltak, akikhez fordulhatott volna.) Az első időkben egyértelműen jobb lett a helyzete, ám lassan teljesen kiszolgáltatottá vált. Ha a rendőrséghez fordul, nincs tettenérés, nem tud máshová hazamenni, egyértelmű, hogy ez a lépés csak további bántalmazást von maga után. (Ráadásul a család az ő nevére számos hitelt vett fel, amiket senki nem fizetett vissza - törvényileg helyzete ma sincs rendezve ez ügyben.) Amikor végül elszánta magát a szökésre, annyi pénze volt csak, amit egy havi munkájáért kapott, nem volt hová mennie, nem volt kihez fordulnia.
Ebből ízelítőt kapunk a filmen is, szökése után felhív egy krízisvonalat, ahol azért nem foglalkoznak vele, mert nem családon belüli erőszak áldozata. A hajléktalanszállón szerencsére befogadják, meg is kérdezik, fél-e, keresheti-e valaki - de naivitás lenne azt hinni, az áldozat iránti aggodalom vezérli a kérdezőt, épp ellenkezőleg. Felhívják a figyelmét, ha az utána kutatók botrányt csinálnak, abból neki lesznek kellemetlenségei. Nehéz elképzelni, hogy Tuza-Ritter Bernadett tényleges, kézzel fogható segítsége, támogatása nélkül Maris - a legerősebb elhatározás mellett is - képes lett volna-e kitörni.
Pillanatnyi adatok szerint több mint harmincötezer ember él ma Magyarországon modern kori rabszolgaságban, 2013-ban tartottak is egy workshopot Az emberkereskedelem áldozatainak speciális helyzete hazai és külföldi példák alapján címmel a Közigazgatási és Igazságügyi Hivatalban, az Európai Parlament irányelveit figyelembe véve. Több pontban vázolják a segítségnyújtás lehetőségeit, többek között kívánatosnak tartva "legalább az áldozat megélhetését biztosító életszínvonal lehetővé tételét (megfelelő és biztonságos elhelyezés és anyagi támogatás, orvosi ellátás, pszichológiai segítségnyújtás, tanácsadás)". Szép szavak, kevés valódi tett. Éppen ezért a film alkotói kampányt indítottak az emberkereskedelem ellen, valódi hathatós segítséget is ajánlva a rászorulóknak.
ÉRTÉKELÉS: különleges, "must-see" film. Fájón szép, egyszerre megható és felháborító, elborzasztó és hitet adó. Jó volt látni a rengeteg fiatalt a moziban, nagy élmény volt részt venni a vetítés utáni beszélgetésben a rendezővel, megtudni a háttér-információkat. Tuza-Ritter Bernadett megérdemelte a nemzetközi elismeréseket, mind tartalmilag, mind formailag különlegeset alkotott. Kiemelkedő pillanat volt például, amikor "könnyben úszott", elhomályosult a kamera szeme, vagy amikor zsigerileg rettegtünk együtt Marissal a meneküléskor. A kamera mozgása, a látószög szűkülése, a zene fokozatos erősödése rendkívül jól érzékeltette a lelkiállapotát. Felemelő a film vége, a kis család sorsának jelzésértékű követése. De amit szívből köszönök minden résztvevőnek, az a remény egyre erősödő jelenléte.
