1941. október 22-én a Vörös Hadsereg - miután a német-román hadsereg elfoglalta Odesszát - rádió-távirányítással felrobbantotta a román katonai parancsnokság (korábban NKDV) aláaknázott épületét. A robbanásban több mint hetvenen vesztették életüket. Az akcióért a román vezetés a zsidókat és a kommunistákat tette felelőssé, és még aznap 5.000, másnap további közel 20.000 zsidót végeztek ki különös kegyetlenséggel.
Majd az az Ion Antonescu, akit a román köztudat egy jelentős része a mai napig hős államférfiként tart számon, a következő parancsot küldte Odesszába:
- Az összes Besszarábiából Odesszába menekült zsidó kivégzése.
- Minden személy, aki beleillik a 3161-es rendeletbe, amit 1941. október 23-án hoztak meg, és még nem volt kivégezve, illetve minden lakos, aki még hozzáadható a rendelethez, összegyűjtendő egy előzőleg aláaknázott épületbe, és felrobbantandó. Az akció végrehajtásának ideje: a román holttestek eltemetésének napja.
- Ez a határozat olvasás után megsemmisítendő.
Radu Jude nem Holokauszt-filmet készített, sokkal jobban érdekelte a román társadalom napi szintű viszonya történelme egyik legsötétebb korszakához.
Mariana Marin (Ionana Iacob) komoly fába vágja a fejszéjét: nagyívű történelmi tablójával szeretné szembesíteni az uniós tag Románia polgárait az ország sötét múltjával. Mariana szinte megszállottja a témának. Dokumentumokat, ide vágó szépirodalmat olvas, korabeli fotókat, filmeket néz végig, csaták leírását elemzi, korhű egyenruhák és fegyverek után túrja fel múzeumot és kelléktárat. Példaképe Hannah Arendt, célja a világjobbítás, szerelme egy nős pilóta, kedvenc itala a bor, és relaxálni a fürdőkádban szeret.
Kicsit lassan indul a film, nem is mindig követhető. Mariana keresztbe-kasul cikázik egy múzeumban, a kézikamera kapkodó mozgása is alig tudja követni, időnként összekap néhány rasszista civil statisztával, fegyverekről-egyenruhákról- hadműveletekről vitázik, szkájpol a kedvesével, felolvas egy Babel-novellát... Aztán lassan összeáll a kép, a kirakós darabkái a helyükre kerülnek. Bár a lehetőséget - egy pályázat elnyerésével - Mariana a várostól kapta, a valódi mondanivaló és a megvalósítás sokak ízlésével ütközik. A fiatal rendezőnő szinte minden minden gondolatát kitölti a lassan nyolcvan éve történt borzalom, szemhéja mögött ott vibrálnak a rettenetes filmek és fotók képsorai, vágya és eltökéltsége, hogy vízióit megossza a nézőkkel, egy pillanatra sem lankad. Lelkesedését a körülötte mozgók ellenállása, a kisemberek, a civil statiszták nacionalista, fajgyűlölő beszólásai, saját stábjának érzéketlen, antiszemita viccei, vagy éppen a hatalom képviselőjének, Movilának (Alexandru Dabija) opportunista, lekezelő, mézes-mázos zsarolása sem töri meg.
Romokban heverő magánélete csak fokozza eltökéltségét, hogy a Movilával kötött megállapodását felrúgva végül mégis az eredeti verziót mutassák be a nagyközönség előtt. Mariana nem hajlandó kiszolgálni a Hivatal igényét: hősies nemzeti múlt, semmi tömeggyilkosság, vagy azért érzett felelősség. A film legmegrendítőbb jelenete a szinte teljes terjedelmében látható előadás egy román nagyváros egyik óriási terén. Elborzadva, fájón ismerős érzésekkel nézzük a kordon mögött álló nézőket, a 21. század uniós polgárait, akik lelkesen éneklik a németekkel a náci indulókat, éltetik szívvel-lélekkel a román hadsereget, s pfujolják természetesen a szovjeteket. Akik szomjasan isszák az egyház emberének zsidóhibáztató átkozódását, és csöndes bólogatással hallgatják Antonescu üzenetét: Bánom is én, ha elítél az utókor. Akik felháborodottan kiabálnak saját agresszor vezérkaruk felrobbantása láttán, akik szinte együttérzés nélkül zárnak össze egy menekülő zsidó előtt és lökik vissza a sorba, s akik részvétlenül, vagy éppen elégedetten nézik végig ártatlan öregek, asszonyok, gyerekek lemészárlását, tűzhalálba küldését. Mariana úgy vallott totális kudarcot, hogy tökéleteset alkotott.
Radu Jude pedig rámutat a művész felelősségére: nem elég a valóságot híven tükrözni, nem elég a dolgokat a maguk pucér valóságában megmutatni. Nem elég a szép, nagy, egyetemes mondanivaló. Kell egy konkrét, egyszerű, releváns saját üzenet, és kell egy olyan formanyelv, amivel éppen ezt az üzenetet jut el a nézőhöz/hallgatóhoz. Rámutat a mi felelősségünkre is, mindazokéra, akik sem üzenetek befogadására, sem a valósággal való szembenézésre nem vagyunk képesek, A hősiességgel, a győzelemmel, az áldozathozatallal vígan azonosulunk, sőt, szinte a magunk sikerének könyveljük el, ám a rossz döntésekért, borzalmas tettekért, aljasságokért nem hogy felelősséget, de még sorsközösséget sem akarunk vállalni.
ÉRTÉKELÉS: nagyon jó. Zsigeri érzelmeket ébresztő, s egyben mélyen elgondolkodtató film a Bánom is én... A hosszan kitartott képek szinte a retinánkra égnek, napokig nem tudom kitörölni az agyamból a pogromban felakasztott áldozatok, az előadáson részvétlenül himbálózó babák és a politikussal folytatott vita közben fenyegetően fölénk magasodó "lámpavas" látványát. Ahogy Mariana személyes női kiszolgáltatottságát sem - szinte obszcén kitárulkozása szeretőjén heverve romantikus érzéseinket, humanista énünket a pucér hústömegek kiábrándító töménységébe fojtja. Ám éppen ez a vonal az, ami miatt a film nálam nem tökéletes. Azon felül, hogy túl hosszú - majd' két és fél óra -, a történethez szinte semmit nem tesz hozzá Mariana párkapcsolati dilemmája. Ennél sokkal jobban érdekelt volna a témához való kötődése, annak okai. Egy rövidebb, feszesebb, kevesebb szálat összegabalyító dramaturgia, a film (előadás) a filmben többszörös csavarja, a döbbenetes képi-hangi effektek összességében jobban működtek volna - ám így is jogos a Karlovy Vary Filmfesztivál fődíja.
UTÓZÖNGE: Amikor először indultam neki ennek a filmnek, meglepetésemre nem kaptam rá jegyet. Egy hétköznap koradélután sikerült megnéznem, négyen ültünk a Puskin kistermében. Ketten (egy idősebb pár) a film felénél távoztak. A hetvenes úr mellettem pedig csak rázta néha a fejét, és időnként nagyokat sóhajtott: Ezek összekevertek valamit, ez rólunk szól...
Igen, rólunk, nekünk is szól.