1841-et írunk. Európa túl van a francia forradalom viharos évein, a napóleoni háborúkon. A felvilágosodás racionalitásának romjain virágzásnak indul a nacionalizmus, megszületik a nemzetállamok, kultúrnemzetek iránti igény; az ipari forradalom és a városok robbanásszerű fejlődésének köszönhető dehumanizálódás ellensúlyozására megnő a kereslet a szentimentális, érzelmes művészeti kifejezésmód: a romantika iránt.
De milyen is ez a romantika? Hódít a középkor misztikus világa - népi mondák hőseinek, királynőinek, szellemeinek megelevenedése -, a régmúltba, álomvilágba, emberközpontú mesékbe vágyódás; a végletekben való gondolkodás - jók-rosszak, élők-holtak, világos-sötét, angyali-ördögi, bűnös-ártatlan szembeállítása.
Önálló műfajként a balett is ebben az időben bújik ki végleg az opera szárnyai alól - "felnőtté válása" közben jelentős átalakuláson megy keresztül. Az addig hódító mitológiai témák és rokokó pásztorjátékok helyét átveszik a tündér- és népmesék, balladák és legendák, főszerepet kap a misztikum. Az addig megszokott stílus is változik, a leíró, pantomim jellegű táncmozdulatok helyett megszületik a klasszikus balett technikailag fejlettebb, sajátosan költői mozdulat-nyelve. Természetesen főszerepet kap a szerelem, a hűség, az árulás, a megcsalás, a halál - és a földöntúli szellemvilág. A gyarló földi férfi szerelmének tárgya szinte mindig egy tündér, szellemlány, villi (lidérc), szilfid (légiesen karcsú nőalak) - amely hősnők hiteles megformálásához valami egészen új technikára volt szükség. Először 1832-ben Maria Taglioni emelkedett lábujjhegyre egy újfajta cipőben A Szilfid című balettben, de a Giselle az első olyan egész estés balett, ahol a hősnő - és szellem-társnői - végig spicc-cipőben táncolnak.
A Giselle története tulajdonképpen két teljesen különálló történet, amik magukban is nézhetőek lennének. Az első rész egy vadregényes német erdő szélén, valamikor a lovagias középkorban játszódik. Az álruhás gróf (Balázsi Gergő Ármin) elcsavarja az egyszerű kis parasztlány, Giselle fejét, pedig gyűrűs menyasszonya van, egy szépséges és gazdag hercegkisasszony. Amikor Giselle megtudja, hogy becsapták, szerelme reménytelen, helyzete megalázó, beleőrül a bánatba. Bár a herceg érzelmei őszinték, habozása hihető, döntése mégis borítékolható. Giselle amúgy is törékeny szíve megszakad.
A második részben valahol a sötét erdő mélyén éjfélt üt az óra, a tisztást ellepik a villik - az esküvőjük előtt meghalt fiatal lányok szellemei -, akik halálba táncoltatják a hűtlen férfiakat. Myrtha, a villik királynője (Kristina Starostina) a grófnak is ezt a sorsot szánja, ám Giselle még a túlvilágról is megvédi lelkifurdalástól összetört szívű, szomorú szerelmesét.
A Giselle nem véletlenül lett nagy siker és a világ operáinak állandó vendége. Miközben a rendkívül jól eltalált librettó komoly sikert és hírnevet hozott írójának, Théophile Gautier-nek, nem mellékesen remek lehetőséget nyújt azóta is táncosok generációinak, hogy megmutassák technikai, színészi, karakterformáló tehetségüket.
Biztos vagyok benne, hogy minden szereposztás kitűnő volt az idén is, de Diana Kosyreva különleges hitelességgel és könnyedséggel repített minket a tündérmesék világába. Elhittem neki, hogy kislányos, tiszta szerelme kitölti minden porcikáját, hogy hite a jóban sima víztükör, amit egy beléhajított kő a legmélyéig képes felkavarni, végzetes viharral örökre megmérgezni, tönkretenni. Diana előadását nézve felsejlett ártatlan első szerelmem emléke, ahogyan a csalódásé is, ami hosszú időre összetörte ábrándjaimat a bizalomról. Giselle a második felvonásban teljesen más nő már, mondhatni a másvilág valóban egy más világ, olyan, ahol a naiv kislány helyett egy bölcs, felnőtt nő képes az emberi gyarlóság elfogadására, a teljes megbocsátásra. Kosyreva valóban lebeg, lába alig érinti a földet, mozdulatai gyönyörűségesek és kifejezők. Nagy nyeresége a Magyar Állami Operaháznak.
Kiemelkedően szép jelenet a fiatal jegyespár tánca az első felvonásban Lee Yourim és Morimoto Ryosuke előadásában - a tánc eredetileg nem szerepelt a librettóban, dramaturgiailag teljesen indokolatlan, egy mecénás íratta bele táncosnő kedvesének kedvéért, ám a nagy sikerre való tekintettel azóta is láthatjuk.
ÉRTÉKELÉS: gyönyörűséges. Dicsérhető az egész tánckar, a zenekar Jankó Zsolt vezényletével, egyformán szépek a stilizált-népies, az elegáns-lovagi és a libbenő tündér-jelmezek (Vágó Nelli hagyománytisztelő remekei). Kellemes a díszlet is azzal a kis Walt Disney kastély-utánérzéssel a háttérben (stilizált Neuschwanstein), csak egészen kicsit ront a lelkesedésemen, hogy rendkívül emlékeztet a Diótörő második felvonására, csak az évszak változott...
UTÓZÖNGE 1.: furcsa érzések motoszkálnak bennem azóta is, hogy egy hete végig gyönyörködtem az előadást. Mit üzen nekünk ma Giselle tragikus története? Mit vihetünk magunkkal a saját életünkbe? Miért fontos a megbocsátás és az elengedés? Ki a nyertese ennek a történetnek - van-e egyáltalán? Mit tennénk másképp a szerelmi sokszög szereplőiként? És mit tehetnénk másképp? Mit szimbolizál az éterien szép, ám könyörtelen villi-világ? Mitől változott meg Giselle, hogyan jutott a földi törékenységtől, harc nélküli feladástól a túlvilági "főnökkel" való szembeszállásig? - Úgy hiszem, Adolphe Adam szépséges zenéje hozzájárult a sikerhez, de valójában Gautier romantikus celofánba csomagolt időtlen története tartja a Giselle-t azóta is a csúcson.
UTÓZÖNGE 2.: bár a Giselle-t ma játsszák az Erkelben az évadban utoljára, ám igazán méltó környezetben, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon június 20-án és 21-én a Novoszibirszki Állami Akadémiai Opera és Balettszínház előadásában láthatjuk majd ezt a tüneményes és szenvedélyes balettet.
Végül búcsúzóul egy kép két különleges balettművészünk emlékére: Lakatos Gabriella és Róna Viktor a Giselle-ben:
