1792-ben III. Gusztáv svéd királyt a stockholmi Operaházban, egy maszkabál ideje alatt a sorshúzással kijelölt merénylő, Anckarström kapitány orvul hátba lőtte. Gustavo furcsa király volt: imádott utazni, háborúzni, hódítani. Gyűjtötte a műtárgyakat, a korabeli celeb-barátokat, az élményeket.
Támogatta a kultúrát, a hajózást, a bányászatot, a polgárosodást. Miközben szívén viselte a parasztok körülményeinek javítását, a szociális háttér-intézmények fejlesztését, jottányit sem mozdult a demokrácia felé, sőt, folyamatosan nyirbálta nemessége mozgásterét. Egy évvel azután, hogy a francia királyi párt sikertelenül próbálta kimenekíteni a forradalom gyilkos dühe elől, maga sem kerülhette el végzetét.
Verdi alig hetven évvel később írta meg egyik legérdekesebb operáját Eugéne Scribe librettója alapján. Ám a cenzúra miatt az eredeti történetet át kellett helyezni Stockholmból Bostonba, király helyett pedig "csak" egy grófi kormányzó öletik meg. Nem csak a váltakozó helyszín és főszereplő teszik érdekessé a művet, zeneileg is roppant változatos, a legmélyebb emberi drámák mellett megjelenik a humor, a Mozartot idéző vígoperai dallamvilág csakúgy, mint az ezotéria, a baljós szellemhangok különös igézete. Ritkaság az is, hogy egy társadalmi-szerelmi drámában a két férfi szereplő - akik természetesen versenytársak egy női szívért folytatott harcban - alaphelyzetben ne ellenség, hanem jó barát legyen.
Az álarcosbál tehát érdekes alapanyag, sokrétű és izgalmas felszín alatti szövedékekkel, különleges vizuális lehetőségekkel. Fabio Ceresa új, ígéretes csillag az operarendezés egén, 2016-ban elnyerte a legjobb fiatal operarendező címet Londonban. A magyar operajátszásra igazán ráfér egy kis frissesség, reményteli várakozással üldögéltem hát a nézőtéren. Sajnos rögtön az első kép nyilvánvalóvá tette, ez nem az én előadásom lesz. A függöny felemelkedése után egy második "függöny" nézett velünk farkasszemet: Krisztus keresztről levett, összetört teste, óriás festményként... Mindjárt sejtettem, barokkos-rokokós, a hagyományoshoz közelítő előadás lesz, didaktikus üzenetekkel.
Ceresa egy interjúban azt mondta, számára (és minden olasz számára) Verdi olyan, mint egy nagyapa. "...nem döntés kérdése, hogy szereted vagy sem, egyszerűen szereted, bármi is történjen." Rendezésén is ezt érzem. Egy jó ember tiszteli a nagyapját, csak a szépet, a bölcset, az értéket látja benne. Ha megemlékezik róla, szinte csak hagyománytisztelő, alázatos, ünnepélyes, érzelmes gondolatok merülnek fel benne. Tetteit, kalandjait, szerelemeit, történeteit bírálat nélkül, idealizáltan idézi fel. Emléktárgyait súlyos bársonyba csomagolva őrzi, s amikor elővesz egyet-egyet, lefújja róluk a port, ami aztán aranycsillámként száll a levegőben.
Ahogy Az álarcosbál szereplőinek fenséges ruhakölteményeit lepi el a csillámpor. A színpadképet furcsa kettősség uralja, Tiziano Santi puritán díszletét elképesztő szín- és anyagbőség ellensúlyozza - amúgy is van egy olyan érzésem az utóbbi években, hogy az Operaház kapcsolati rendszerében igen előkelő helyen állhat egy varroda, vagy egy méteráru-kereskedés. Hihetetlen tobzódását látjuk drágábbnál drágább, kilószám gyöngyözött, hímzett, raffolt, uszályos selyem-taft-organza-csipke-bársony költeményeknek. A ruhák ragyogó színei természetesen bírnak valamiféle egyszerű, felszínes jelentéssel (király: bíbor, udvaroncok: szürke, Amélia: ártatlan víz-kék, varázslónő: ezüst-fekete, álom: csillogó fehér, halál: súlyos-fekete), de komolyabb színszimbolikáról nem beszélhetünk.
Érthetetlen a helyszínek átszabása is. Vajon hogyan és miért lett a cigány varázslónő kunyhójából hátborzongató Walt Disney-bálterem, vagy a temetőből (más szövegváltozat szerint akasztottak hegyéből) parázna párokkal és prostituáltakkal tömött, kínai üzemeltetésű rokokó drogtanya. Bár ha arra gondolok, hogy a varázslónő eksztázisba esése leginkább egy, a húszas években forgatott, idegesítően patetikus, feleslegesen hadonászó emberekkel teli néma horrorfilmre emlékeztet, valamint hogy ugyanekkor Európa egyes városaiban még mindig hemzsegtek az ópiumbarlangok, akkor ez lehetne egy koncepció. De sajnos ebben az előadásban csak koherens koncepció nélküli, vizuális orgiába fajuló, időnként a szereplőket méltatlan és nevetséges szituációkba kényszerítő jelenetek sorát látjuk.
Verdi zseniálisan elegyítette a vígoperák Mozarti világát a legmélyebb drámával, de zenei humora nem igényli, hogy időnként bohócbetétté silányítsák (Főbíró parókájának dobálása). A dallamok érzelmi gazdagsága könnyen elveszíti kifejező erejét, ha az énekesek hanyatt fekve, a nézőtérnek háttal, szinte ívbe hajolva kénytelenek áriázni; ha a nem éppen tinédzser, és nem is akrobatikus testfelépítéssel megáldott szereplőknek ügyetlenül és csöppet sem sikkesen kell valami fura baldachinos dobozba felkászálódniuk (ahogy én szoktam az úszómedencéből kievickélni); ha a hősszerelmes király nem tud ebben a dobozban teljesen kiegyenesedni, mert a tető túl alacsony... Kifejezetten kellemetlen volt nézni vergődésüket.
Az operai színjátszás ráadásul túllépett már azon a színvonalon, hogy felnőtt, épelméjű emberek az egymás iránt érzett szerelmüket kizárólag térdepelve, egymás kezét szorongatva, vagy hirtelen a földre heveredve, fejüket a másik ölébe hajtva tudják érzékeltetni. Arra már jelzőket sem nagyon mondanék, amikor a hős a szívét markolássza, miközben azt énekli: szívembe zártalak, majd az elvesztem szöveg alatt a baldachin oszlopát ölelgeti, hogy végül centiről centire az oszlopba kapaszkodva a földre csússzon.
Végül keretnek megkapjuk még az álom és a halál angyalait (ha úgy tetszik, ógörög isteneit: Hüpnoszt és Thanatoszt) csillogó fehér illetve fekete tüllbe burkolva, szárnyakkal, koponyával, hogy ki tudja mit üzenjenek álomról, bűnről, áldozatról, megnyugvásról, megváltásról. Ha valaki esetleg nem vevő a Jézusos verzióra.
Hogy mégis élvezhető a darab, az elsősorban Verdinek és az énekeseknek köszönhető. Fekete Attila Gustavo-ja telitalálat, az énekes karaktere, hangi adottsága remekül illik a király ambivalens, hol szerethető, hol fennhéjázó, vívódó szerepéhez. Sümegi Eszter embert próbáló küzdelemmel verekszi át magát a fizikai kihívásokon, hogy gyönyörű hangja mellett átadjon valamit Amélia hűségében állhatatos, ám tehetetlenül a szerelem felé sodródó, ellenállni és mégis elbukni vágyó érzelmi hullámzásából. A legerősebb szereplő ebben az előadásban mégis Alexandru Agache Renato-ja - bársonyos baritonja, erőteljes színpadi jelenléte még az előnytelen sötétkék selyemöltözékkel nehezítve is lenyűgöző. Nem hiába ő volt az egyetlen, akit a közönség a harmadik felvonás közepén vastapssal jutalmazott. Oscar szerepében Szemere Zita tündökölt, Fodor Bernadett pedig, mint Ulrica, a varázslónő, ilyen hangi teljesítmény mellé megérdemelt volna egy kevésbé cirkuszi rendezést.
Értékelés: Zene, énekesi teljesítmény: jó. Rendezés: gyenge. Színpadkép, vizualitás: közepes. Átlag: közepes. Erre az előadásra fokozottan igaz, a kevesebb sokkal több lett volna. A mondanivaló egyszerűen belegabalyodott, majd végleg eltűnt az uszályok, baldachinok, kalpagok, köpönyegek, tüllszárnyak, ezüstporos organzafelhők fullasztó forgatagában...
