1669. Skócia. Augusztus 24-én esküvőre készült Carscreugh várának népe. Bár Janet Dalrymple titokban régóta szerelmes volt Archibald Rutherford-ba, sőt titokban hűséget is esküdtek egymásnak, a szülők elképzeléseivel ez a frigy egyáltalán nem találkozott. Politikailag sokkal alkalmasabb vőlegényt találtak Janetnek David Dunbar személyében.
Archibald semmiképpen sem akart lemondani menyasszonyáról, személyesen próbálta meggyőzni Janet édesanyját, Lady Stairt, esküjük eltéphetetlenségéről, ám az eltökélt anya egyértelműen leszögezte: leánya az apja felügyelete alatt áll, s ilyen formán érzései, vágyai, esküje mit sem számítanak. A megalázott, megfélemlített Janet utolsó találkozásuk alkalmával visszaadta az esküjüket megpecsételő fél aranypénzt kedvesének, aki tehetetlen dühében vérig sértette a szerencsétlen teremtést, és elhagyta a kastélyt. Sosem tért vissza és sosem nősült meg. A halottsápadt lányt bátyja kísérte az oltárhoz, majd a szertartás után, a hagyományoknak megfelelően bekísérték az ifjú párt a nászi lakosztályba. Az ajtónálló a szigorú utasítások szerint rájuk zárta az ajtót, és éberen őrködött. Ám amikor rémisztő sikolyt hallván berontott, David Dunbart vérben úszva találta a nászágyon, miközben Janet a tűz mellett kuporogva alvadt vérrel rajzolgatott a padlóra, és nyilvánvalóan tébolyultan azt kiabálta: Vigyétek innen a csinos vőlegényeteket! Tizenkilenc nappal később Janet meghalt. Lord Dunbar túlélte a támadást, de soha nem árulta el, mi történt azon az éjszakán. Magával vitte a sírba a titkot: Janet támadt rá, ő támadt először a lányra, vagy a mérhetetlenül féltékeny Lord Rutherford lopózott be a szobába, hogy bosszút álljon.
Sir Walter Scott-nak megtetszett a romantikus történet, és megváltoztatva a neveket, 1819-ben megírta A lammermoori nász című regényét. Gaetano Donizetti operáját, a Lammermoori Luciát pedig 1835-ben mutatták be Nápolyban, zajos sikerrel. A közönség imádta a Donizetti-operák őrülési jeleneteit, amik száz százalékos teljesítményt követeltek az énekestől. Szép hangot, jó ízlést, színészi képességeket, s nem utolsósorban hibátlan technikát: a trillák, arpeggiók (hárfaszerű hangzás), hangugrások, extrém magas hangok, bonyolult díszítések tökéletes kivitelezését.
A Lammermoori Luciát ma sem lehet bemutatni nagy formátumú, különlegesen képzett énekesnő nélkül. Szerencsére van nekünk mostanság, kettő is. Bevallom, örültem neki, hogy Kolonits Klárával fogom megnézni. Az utóbbi években beleszerettem a hangjába: kristálytiszta, szárnyaló, a legmagasabb hangok kivételével szép telt, van dinamikája, rendkívül pontos ritmikailag is, és ráadásul színésznőként is megállja a helyét. És nem csalódtam. Rögtön az első felvonásban Lucia egy rendkívül nehéz áriával nyit, gyakorlatilag minden "bemelegítés" nélkül. Kolonits Klára hibátlanul indított, végig hiteles és magas színvonalú maradt a teljesítménye, az utolsó felvonásban pedig gyakorlatilag felrobbantotta a nézőteret. Méltó társai voltak: Szegedi Csaba (Enrico, a báty), Szappanos Tibor (Arturo, a kirendelt vőlegény), Fried Péter (Raimondo, a lelki atya), Vörös Szilvia (udvarhölgy-szobalány), Ujvári Gergely (Normanno), s végül, de nem utolsó sorban Giordano Lucá (Edgardo, a szerelmes), az igen fiatal, több nemzetközi versenyen díjat nyert olasz tenor.
Sajnos Lucá hangja az opera végére "elfogyott", komoly, a harmadik felvonásban hősies küzdelmet folytatott a hangszálait megülő rekedtség ellen. Annyit elmondhatunk, túlélte. Pedig az első felvonásban kifejezetten szépen szólt az a hang. Szegedi Csaba erőteljes baritonja és alkata minden értelemben lehengerlő volt, de a megfelelő pillanatban tudott együttérzést, megbánást is tanúsítani. Szappanos Tibor rövid, ám expresszív színpadi jelenléttel tette le a névjegyét, Arturója kellőképpen öntelt, antipatikus sértettséggel és szép tenorral gyalogolt bele a családi drámába. (Azt azonban furcsállottam, hogy nem várta meg az előadás végét, nem láttuk a tapsrendnél.) Fried Péter basszusának komoly mélységei vannak, de ami ennél is fontosabb, kisugárzása, gesztusai tökéletesen hihetővé teszik mediátori szerepkörét, és fájdalmát kudarca felett. Vörös Szilvia és Ujvári Gergely mindenképpen meglepetés, olyan hangokkal léptek elő, ami ritka a kisebb szerepekben.
Szabó Máté rendezése ambivalens érzéseket keltett bennem, pozitív túlsúllyal. Az operát megpróbálta időtlen térbe helyezni, minimál stílusú díszletelemekkel érzékeltetve egy középkori skót vár rideg, szürke valóságát. (Nem segítette ebben külön díszlettervező.) Kifejezetten tetszett a kút/szökőkút/forrás fénnyel és füsttel való imitálása, az óriás csillár lenyűgöző fénypászmái, egyáltalán, a fényekkel való játék. Tóth Ildi jelmezei egyrészt szintén kortalanok voltak, másrészt a gyönyörű anyagok (bársony, taft, lamé, bőr, csipke), modern kiegészítők (látványos cipzárak, arany tornacipő, lakk bakancs), és a színszimbolika kiválóan emelték ki a mondanivalót. A ruhák a fekete, szürke (háború, halál, puritanizmus, szigor, uniformizáltság), sötétkék (tisztaság, ráadásul Skócia zászlajának színe) különböző árnyalataiban jelentek meg, kivétel ezalól a szőke szellemek, a korábbi szerelmi féltékenységek áldozatainak baljósan kísértő fehér-arany árnyai, s természetesen Lucia vérrel borított, vörösen izzó nászruhája.
Kolonits Klára előadásában már az első pillanatoktól érezhettük az elkövetkező drámát. Őrülete nem a kényszerű esküvővel kezdődött, riadtan rebbenő pillantásai, reménytelensége, elkeseredettsége sokkal régebbi és mélyebb fájdalmat jelzett. Nem tudtuk, miért érzi úgy, Edgardo az utolsó reménye, de sejthettük, élete korábban sem lehetett felhőtlenül boldog. A Lammermoori Lucia egy kiszolgáltatott nő tragédiája, akit a körülötte élők gyakorlatilag mind kihasználnak, semmibe vesznek, eltipornak. Egy olyan nőé, aki szeretne dönteni a saját sorsáról, de tudja, hogy semmi esélye. Túl sok akarat csap össze a feje felett. Zsarnok báty kéri rajta számon saját boldogulását, nemkívánt vőlegény várja tőle a boldog behódolást, bizalmasai terelgetik a szerény, szűzies szófogadás irányába. S ráadásul szerelmese is csak a saját megtépázott hiúságával, és karrierjével van elfoglalva. Az ő sorsa nem érdekel senkit, csak egy szabadon tologatható bábu a sakktáblán. Modern társadalmunkban egy ilyen szituációban egyszerűen az asztalra csapunk, hátat fordítanunk családnak, kérőnek, munkahelynek, segítségért fordulunk joghoz, baráthoz, közvéleményhez. Ám a bezártság, az elszigeteltség, a reménytelenség nem csak több száz éve szedte áldozatait. A Luciák itt vannak köztünk most is, ők azok, akik időnként feltűnnek a bűnügyi jelentésekben, mint férj-, csecsemő-, apagyilkosok. Csak észre kellene vennünk az első jeleket.
Voltak sajnos olyan elemek a rendezésben, amiket egyáltalán sehová sem tudtam tenni, illetve teljesen elhibázott eszköznek gondoltam. Abszolút felesleges volt a főszereplőket a földre fektetni (különösen bravúréneklés közepette), úgy tűnik, Máté Szabolcs valamiért szereti, ha az énekesek hanyatt fekve, vagy négykézláb, esetleg térdelve áriáznak. Az olyan szájbarágós, stílusidegen részletek, mint a hazug szerelmes levélből hajtogatott papírrepülő reptetése, vagy egy XIX. századi anya s gyermeke festményének mutogatása - mint nyomasztási eszköz - kifejezetten irritáltak, arról már nem is beszélve, amikor Edgardo kezébe stigmát fúrt a kereszt. Ez a darab nem szorul túlmagyarázásra. (A szőke szellemeket sem éreztem indokoltnak, de legalább vizuális ellenpontként jól működtek.) Olcsó, didaktikus megoldások helyett inkább fokozott figyelmet fordítottam volna a nagy számú szereplőgárda koncepcionálisabb mozgatására, mert jelenleg vagy egy tömbként állnak, vagy időnként értelmetlenül vonulnak jobbról balra, és vissza. Ettől eltekintve kellemesen csalódtam a rendezésben.
Értékelés: Feltétlenül ajánlom! Szépséges, mélyen és hosszan ható élmény; a látvány, a hangok és a dráma koherens egésszé állnak össze. Elgondolkodtató, élvezetes, magas színvonalú. A hibái ellenére is kitűnő.
P.S. Zsolnai Ferinek ajánlom.