In medias res, kezdjük a közepén: inkább eszeveszett csalódás volt a film, mint eszeveszett szórakozás. Pedig az Eric Toledano-Olivier Nakache szerző- és rendezőpáros beírta magát a filmtörténelembe az Életrevalókkal, és még a Samba is kellemes élmény volt. Sajnos Az eszeveszett esküvő nem hogy a lábuk nyomába sem ér, de még csak nem is különösebben humoros.
Pedig az alapsztori találó, egy esküvőszervező viszontagságai végtelen lehetőséget rejtenek vicces, humoros, vagy éppen drámai pillanatok terén. (Profi esküvőszervező barátnőmet is biztattam már, hogy írja meg azokat a történeteket, amikkel engem szokott szórakoztatni. Van neki bőven, a filmben látottaknál extrémebb és mégis életszerűbb.)
Max Angély (Jean Pierre Bacri) állítólag óriási rutinnal bíró, sikeres rendezvényszervező, akire egy különleges esküvő lebonyolítását bízzák egy XVII. századi kastélyban. És már itt álljunk meg egy pillanatra. Max profizmusát az a nyitó jelenet hivatott bizonyítani, amikor egy fiatal párt rettenetesen lealáz, amiért azok szeretnének költséghatékonyabb esküvőt. Kétségtelen, hogy ezt cizellált, finomkodó stílusban teszi, de nekem ez cseppet sem volt vicces. Mások sem nevettek a moziban. Itt még arra gondoltam, Budapest tényleg nem Párizs... Aztán megismerkedünk Max bizalmi emberével, Adéle-lel (Eye Haidara), aki bemutatkozásképp egy kocsis hangerejével, szókincsével és stílusában üvöltözik mindenkivel, de főleg régi ellenségével, a zenekar énekesével (Gilles Lellouche). James egyébként véletlenül sem az, akit az ifjú pár rendelt, de legalább erről a cseréről ők nem is tudnak.
Max amúgy afféle hétköznapi lúzernek tűnik leginkább, akinek elvették a jogosítványát, évek óta hitegeti csini munkatársnőjét (Suzanne Clement), hogy elhagyja érte a feleségét (vajh' mit eszik az a szexi kis nő ezen a kicsit sem vonzó, ódivatú szerencsétlenen?!), nem tudja kontrollálni az okostelefonja automatikus szövegjavítóját, és ezért veszélyes ostobaságok tucatjait küldözgeti ügyfeleknek, kollégáknak, sőt potenciális cég-felvásárlóknak is. Kész csoda, hogy amikor helyzet van, néha meg tudja oldani.
De a többi szereplő sem sokkal hitelesebb. Van fotós (Jean-Paul Rouve), aki imádja felzabálni a svédasztalt (na jó, ez hiteles...), de ki nem állhatja a mellette fotózgató lakodalmas sereget, olyannyira, hogy össze is töri az egyik vendég telefonját. Amúgy is idegenkedik az okostelefonoktól (ő is!), de azonnal rácuppan egy társkereső applikációra - ami annyira sikeres működik, hogy a park sötétjéből, ziláltan bukkannak elő az egyébként decensen elegáns anyóssal (Heléne Vincent). Anyuka kissé ugyan régimódi, a kért zenéket magnókazettán szeretné megmutatni a zenekarnak, de csudák csudájára a telefonos ismerkedős oldalakhoz ő is remekül ért.
A vőlegény (Benjamin Lavernhe) egy gazdag, nárcisztikus, arrogáns, üresfejű sznob, elképzelni sem tudjuk, miért ezt a smink- és melltartómentes, inkább konyhalány kinézetű, ám érzékeny, romantikus, plusz pedagógus arát (Judith Chemla) választotta, illetve amaz mit láthatott meg benne - hiszen korábban már majdnem beleszeretett Max sógorába, a kényszer-pincér, depressziós filoszba (Vincent Macaigne). Vannak természetesen franciául alig beszélő (a szinkronban viszont akcentus nélkül kommunikáló), be nem jelentett migráns segédmunkások, akik zeneileg mentik meg a bulit; van dadogó szakszervezeti szóvivő, amatőr pincér-beugró, aki miatt azonnali ételmérgezés üti ki a zenészeket (akik érdekes módon percek múlva mégis harc- és munkaképesek), munkaügyi ellenőrnek nézett potenciális vevő Max vállalkozására... Elmegy az áram, idő előtt egyszerre lövik ki az összes tűzijátékot, egy óriás lufival szélnek eresztik a vőlegényt - mert a két ősellenség, Adéle és James, egy kötelező békülő-öléléstől, mint valami bájitaltól gyakorlatilag megfeledkezik a világról, illetve a léggömböt tartó kötelektől. Ám végül minden baki megbocsáttatik, mindenki megtalálja a párját, a kastély sem ég le, a násznép is jól szórakozik, és Max sem hagy fel a rendezvényszervezéssel.
Pedig jobban tenné.
Egyszerűen hiteltelen az egész. Ugyan mitől élne meg a piacon egy ilyen szerencsétlen lúzer, mint Max? Ki ajánlana egy rendezvényszervezőt, aki nem ellenőrzi a helyszín áramellátását, a jobbkeze egy arrogáns, ordibáló, közönséges kis p... , nem egyeztet az ügyféllel olyan jelentős változásokról mint például a zeneszolgáltatás, nincs precíz forgatókönyve, a séfjének nem tűnik fel, hogy büdös a bárány, nem tudja, mi a különbség a levél és az email közt, a fotósa egy lusta, élvhajhász őskövület. Ráadásul ha eddig nem ment tönkre, akkor most fog, amikor kifizeti a kastély renoválását, miután a hajnalig tartó gyertyafény a barokk parkett jelentős részét nyilván viasztócsává változtatta.
Az Életrevalók és a Samba éppen annak köszönhette a sikerét, hogy megmutatta valós élethelyzetek humoros oldalát. Sajnos az Eszeveszett esküvő a humoros (vagy annak vélt) helyzetekhez szabta az eseményeket, amitől inkább rosszul sikerült paródia lett belőle. Ez a színészek játékán is látszik. Igyekeznek, erőlködnek, becsületes iparosként hozzák a kötelezőt, de két dimenziós figurákból nehéz hús-vér karaktereket alkotni.
Értékelés: gyenge. Jó szívvel még ráérős vasárnap délután szunyókáláshoz sem ajánlom. Épp amikor elbóbiskolnánk, biztos felriadunk Adéle indokolatlan és ordenáré ordibálására. Az egyetlen, ami komoly érték a filmben, a helyszín. Ezek a franciák szinte mindig megmutatnak valami gyönyörűségeset történelmi örökségükből, legyen az gusztusos tálalás, izgalmas divat, vagy éppen gyönyörű kastély. Jelen esetben az 1630-ban épült Château de Courances (Essonne) épületében és parkjában gyönyörködhetünk, kárpótlás gyanánt. A kihagyott lehetőségért nagy kár, az esküvőszervezők nyugodtan gyűjtögessék az anekdotákat, hátha majd legközelebb...
P.S.: ha valaki tudja, pontosan mi az az esküvői szalvéta pörgetés, írja meg nekem!