Nem jó ez a cím...
Berlinben valóban kiemelten fontos a politika, hiszen itt ülésezik a Bundestag (szövetségi gyűlés - parlament alsóház), a Bundesrat (szövetségi tanács - parlament felsőház), a szövetségi kancellár (jelenleg Angela Merkel) innen irányítja a 16 tartományból álló szövetségi birodalmat, s ezen felül az Európai Unió elég sok szála is az ő kezében fut össze. Berlinben valóban fantasztikus épületek vannak, még akkor is, ha a régiek jó részét a II. Világháborúban lebombázták. És valóban, Berlin kulturális életének egyik kiemelkedő része a színház, az operajátszás.
De aki a legfontosabb ebben a városban, az tényleg a berlini lakos. Milyen is ő? Megközelítőleg három és fél milliomod magával él ebben a nagy kiterjedésű, parkokkal, folyókkal, tavakkal, szigetekkel szabdalt, hűvös, csapadékos éghajlatú, lakótelepekkel és modern épületekkel teleszórt városban. Főpolgármestere a szocdem Michael Müller, aki jelenleg éppen szolidáris alapjövedelem bevezetését tervezi, az amúgy nem túl magas arányban lévő ( 5-6%) munkanélküliek számára. A város lakosságának több mint fele ateistának vallja magát, ám ha vallásos, főleg evangélikus, kisebb részt katolikus, muszlim, illetve egyéb vallású.
Egy olyan város lakosa, amelyik több mint tíz éven keresztül horogkeresztek árnyékában, egy rettenetes vízió mérges gázától bódultan tűrte a pusztítást. Többek közt a sokféle, színes kultúra elpusztítását is. Aztán pár év elteltével egy fal szelte ketté, elválasztva, szembe állítva egymással polgárait. A keleti oldalra rányomta bélyegét a szocializmus kötelező egyen-ízlése, a körbezárt nyugati oldal fulladozott a helyszűkétől. Majd' harminc év után a fal leomlott, ám a két oldal közti különbözőség sok szempontból még most is érzékelhető. És az a csúf betonkígyó valahogy bekúszik az ember tudatába, mindazzal a sok szörnyűséggel együtt, ami a felhúzásáig vezetett. Én legalábbis így képzelem.
Valaminek történnie kellett a német, a berlini társadalommal. Valaminek, amitől egy bezárkózó, vagy éppen bezárt város polgárai ilyen nyitottá, elfogadóvá, érzékennyé tudtak válni. Nem, persze, hogy nem feltétlenül az egyes emberek. Biztosan itt is vannak rasszisták, homofóbok, gyűlölködők. Korruptak, nacionalisták, vaskalaposak. De az átlag, a nagy massza, az toleráns, kötelességtudó, befogadó, szabálykövető, a művészetek terén nyitott, érdeklődő, igényes.
Harmadik napunk fő programja egy idegenvezetéssel kísért túra (15 Eur/fő, előre online váltva) volt a német törvényhozás épületeinek szövevényében, majd meglátogattuk a Reichstag üléstermét, illetve felmehettünk az üvegkupolába. Ami a legfeltűnőbb, hogy itt szó szerint komolyan gondolják a transzparenciát. Szinte minden kormányzati épület üvegfalakkal borított, a Reichstag üvegkupolájáról is belátni az ülésterembe. Nyilván a polgárok szeme láttára, az üvegtáblák mögött hajolhat maga felé a sok "szent" keze, mégis, az üzenet fontos. (Különösen annak tudatában, mennyivel jobban állnak a korrupciót illetően, mint például mi...) Nincs titok, látod, itt dolgozunk, érted dolgozunk. A kupolába egyébként ingyen fel lehet menni, csak ki kell várni a sort. A kilátás gyönyörű, maga az üvegkupola lenyűgöző. Könnyed, légies, ezzel együtt célszerű, nyoma sincs benne felesleges cifraságnak.
Ahogy a Deutsche Oper Berlin épületében sem. 1961-ben ( a fal fehúzásának évében) adtak át az egyszerű kocka-építményt, miután az eredeti Deutsches Opernhaus a bombázásokban megsemmisült. A színház kényelmes, funkcionális, letisztult, visszafogottan elegáns. Viszont, ami benne történik, az nem hétköznapi. Berlin híres a modern, különleges színházi rendezésekről, a hagyományostól jócskán eltérő, akár extrém felfogásban rendezett operaelőadásokról - és most már azt is tudom, az ezt rendkívül pozitívan értékelő, nyitott és lelkes közönségéről.
Nem állítom, hogy az első rész nálam teljes sikert aratott. Hans Neuenfels rendezése furcsán abszurd, meseszerű, polgárpukkasztó, ám elsőre ránézésre indokolatlanul didaktikus. A szereplők eleinte a Grimm mesék erőszakos világának valami torz paródiájában botladoznak, aztán megjelenik Hófehérke és számtalan törpe, színre lép több boszorkány és kisherceg, keresztről életre kelő Jézus és szivárványszín ruhás apácakar. Leonora (Angela Meade) statikus és merev Velasquez-festmény, epekedésének szinte semmi köze egy hús-vér szerelemhez. Papírmasé figurák játsszák komolytalan játékaikat, súlytalan harcaik sokáig elfedik a valódi drámát.
A második részre aztán valahogy összeálltak a darabok. Cigányok helyett Manrico (Murat Karahan) egy bosnyák csapat vezetője, a fejkendős asszonyok és fegyveres férfiak egy idő után csíkos ruhás, koncentrációstábor-lakókkal keveredve esnek a vérszomjas Luna gróf (Simone Piazzola) áldozatául. Manricot és nevelőanyját, Azucenat (Anita Rachvelishvili) börtönében egy szögesdróttal erősített fal választja el egymástól, az alatta ásott alagúton tudnak csak egymáshoz átjutni. Nem kell különösebben zseniális rejtvényfejtőnek lenni ahhoz, hogy az ember lefordítsa Neuenfels szimbólum-rendszerét. A rendezést 1996-ban állította színpadra, egy évvel a srebrenicai mészárlás után. 
És Berlinben valahogy nem lehet elkerülni a hitleri Németország bűneit, ahogy a fallal elválasztottság majd' harminc évének emlékét sem. Amikor a fináléban Azucéna az őrület határán odavágja Luna grófnak: Az öcsédet ölted meg! - már tudhatjuk, ez az este nem szerelmi drámáról, nem egyszerű bosszúról, vagy véletlenek sorsszerű tragédiájáról szólt, sokkal inkább a gyűlölet-propaganda, az értelmetlen erőszak, a besúgók világáról, ahol homályos történetekre, kijelölt ellenségekre mutogatva egymásra lehet uszítani testvért, apát, szerelmest. Ahol a gyűlölet, az egyén frusztrált bosszúvágya könnyedén szül erőszakot és halált.
Ha nem tartanám teljesen abszurdnak még a gondolatát is, hogy a magyar közönség ezt be tudná fogadni, azt mondanám, ránk férne ez az előadás. Már csak azért is, mert a férfi énekesek igazán jók, viszont a két hölgy egyszerűen zseniális. Angela Meade szopránja bársonyos, telt és erős, énekstílusa eszköztelenségében is lenyűgöző. Az este elvitathatatlan sztárja azonban Anita Rachvelishvili volt, javaslom a hölgy nevének megjegyzését, mezzoszopránja ritkán hallható színeket rejt, előadásmódja szikrázó, lehengerlő. Hajlamos lennék a világ operaházaiba utána menni egy Carmen-ra, vagy Parasztbecsületre...
És a német közönség! - Ekkora lelkesedére, hangos ovációra, gyermeki örömre a jólöltözött, disztingvált uraktól és hölgyektől nem számítottam. (Csak a vastapsot nem ismerik.) Érződik, a különleges előadások tucatjai megedzették őket, nincs ellenükre, ha egy operán gondolkodni is kell. Ha az előadás nem "szép", ha az üzenet fáj. Mi tagadás, irigykedtem.
Ahogyan mindvégig irigyeltem azt a nyugodt, nyitott, rendszerető és mégis laza, fiatalos hangulatot, ami egész tartózkodásunk alatt végigkísért. Berlin nem okozott csalódást, még mindig van miért visszatérni.
