"Berlin ist arm, aber sexy." ("Berlin szegény, de szexi.") Klaus Wowereit polgármester, 2004.
Először talán tíz évesen jártam az NDK fővárosában. Lenyűgözött az Alexanderplatz, rajta az óriási áruház, az a különlegesen finom, téglalap alakú vanília fagyi két ostyalap között, a nagy terek, a tisztaság.
Imádtam azt a divatos klumpát, amilyet nálunk akkoriban nem lehetett kapni, és a szüleim tán még ma is használják azt a modern, óriási lila virágos ágyneműt, amit ott vettem...
Aztán később, a sokadik látogatáskor sorra került Potsdam és a lenyűgöző Sanssouci Kastély, a Pergamon Múzeum, a Brandenburgi Kapu, csak úgy messziről. Mint cserediák, megtapasztaltam a kelet-német konyha "előnyeit", az érthetetlen porosz dialektust, a MZ-motorok erejét, a németes spórolást, a Trabantok-Wartburgok és az U- és S-Bahnok jól működő összhangját.
Amikor a fiam lett tíz év körüli, már az egyesített Berlint ismerhette meg. Őt is lenyűgözte a város, az Istar-kapu a Pergamon Múzeumban, a Berlini Állatkert, az "Alex" világórája, a Ku'damm forgataga. Amikor tíz év múlva visszatértünk, igyekeztünk kihagyni a "klasszikusokat", a XX. századra koncentráltunk. Checkpoint Charlie, Berlin Wall Múzeum, AquaDom (Spandauer Str.), Museum für Film und Fernsehen (Potsdamer Platz), Zsidó Múzeum (Lindenstr.), Reichstag kívülről, hajókázás a Spree folyón, Europa Experience (Unter den Linden), Brandenburgi Kapu keletről-nyugatról... És tágítva a kört elvonatoztunk a Wannsee-hez. Megrázó végigsétálni ennek a gyönyörű nyaralóhelynek a kellemes sétányain, megnézni a bájos és szó szerint festői Liebermann Villát, majd utána a Wannsee-i Konferencia nyomasztó, félelmetes színhelyét.
Ám Berlin újra és újra vonz, mint a mágnes. Nagy, és mégis emberléptékű; rendezett, ám élhető. Egyszerre hordja a Golden 20's, a felszabadult weimari köztársaság, a szabad művészetek csillogó ékszereit; a hitleri Harmadik Birodalom letörölhetetlen stigmáit; a kettévágottság kegyetlen és véres sebhelyeit; az őszinte szembenézés igényének fájdalmas láncait; s nem utolsósorban napjaink "piacvezető" el- és befogadáspárti, multikulti kultúrájának színes gyöngyeit.
Újabb látogatásunk apropója egy operaelőadás volt a Deutsche Oper Berlinben, de a különleges élményt igyekeztünk körülrakni új ékkövekkel, folyóparti kavicsokkal, betontörmelékkel. Csupa olyasmivel, amit addig még nem láttunk, vagy nem úgy.
Charlottenburgban laktunk, mivel azt a részt ismertük legkevésbé, sétatávolságban van az opera, és egyébként is Berlin legszebb, legelegánsabb és az egyik legrégibb lakónegyede. Sikerült egy csütörtöki délelőttön megérkeznünk, amikor viszont éppen valamilyen vallási ünnep miatt a tervbe vett látnivaló - Charlottenburg Palota - sajnos zárva volt. Ám az időjárás mediterrán jelleget öltött, szikrázó napsütés, kánikula, nyári hangulat. Berlin nem csak rendkívül zöld város (rengeteg parkkal, fasorral, ligettel), de bővelkedik folyókban, tavakban. Elvonatoztunk hát Treptow-Köpenick-be, ahol nem csak egy óriási közpark terül el, de a Spree itt találkozik a Dahme folyóval és a Müggelsee-vel. Ezen a napon - bátran állíthatjuk - fél Berlin itt piknikezett, hajókázott, fürdőzött, sétált, napozott, evett-ivott, velünk együtt.
Beneveztünk egy másfél órás hajóútra (az árak Berlinben szolidnak mondhatók, a jegy fejenként 11 EUR volt), és a jó órás séta után kényelmesen napozva ismerkedtünk a város délkeleti csücskével. Köpenick 1920-ig önálló városka volt majd' nyolcszáz éves történelemmel, romantikus óvárossal, egy szép kastéllyal és egy híres-hírhedt Városházával. Történt ugyanis 1906-ban, hogy a köpenicki Wilhelm Voigt cipészmesternek elege lett a szegénységből, gondolt egyet, és kölcsönzött porosz kapitányi egyenruhába bújva, néhány rendőrt maga mellé parancsolva besétált a városházára. Ott aztán letartóztatta a polgármestert, és bizonyíték gyanánt lefoglalta a városkasszát, majd elhagyta az épületet. Természetesen csakhamar elfogták, ám két évnyi raboskodás után II. Vilmos császár az addigra népi hőssé lett kapitánynak kegyelmet adott.
Berlin nem csak kék és zöld, de hihetetlenül nyitott és sokszínű. A parkban egymást érték a legkülönfélébb népek, kínaiak, mongolok, indiaiak, tősgyökeres tetovált "endékások", vegyes házaspárok tejcsoki bőrű babákkal, fejkendős muszlim lánykák, és kihívóan alig-öltözött, ondolált szőke nagyik. Többgenerációs családok, bulizó fiatalok, idős szerelmespárok, fiúk és lányok - egynemű felállásban -, de láttunk senkit sem zavaró transzvesztitákat is. A biciklisek-gyalogosok ugyanolyan kavalkádban botladoztak át egymáson, mint itthon a Rómain - csak éppen nem hallottam egy fia anyázást, vagy csengőszót sem, általában a biciklisek álltak meg, tértek ki, adtak elsőbbséget a náluknál "gyengébb" gyalogosoknak.
A hajókázást mindenképp ajánlom - itt is, ahogy a belvárosban is. Treptow hagyományosan ipari is kereskedelmi negyed, a folyó partján régi gyárépületek, raktárak, azokból kialakított romkocsmák, szórakoztató centrumok, innovatívan ezek köré komponált vadonatúj irodaházak, térplasztikák (Molecule Man, Jonathan Borofsky) vagy éppen hipermodern lakóházak húzódnak. És persze végeláthatatlanul ott a Fal. Engedélyezett graffitikkel dekorálva, helyenként szinte beleszövődve a város lüktető életébe, színesen, vidáman, ám mégis örök emlékeztetőként a jövő nemzedékének.
A tömegközlekedésen háromnapos bérlettel utaztunk, ami 25 EUR/fő, és mindenre érvényes. (A reptéren váltható, ha valakinek nem megy az automatából vásárlás, van jegyiroda is.) 
Arra a metróra-hévre (U-Bahn/S-Bahn) is, ahol nincs jegyellenőrzés, nincs kapu, becsületesség van. Nagy ritkán ellenőrök jönnek, kedvesek és többnyire beszélnek angolul. Berlint behálózzák a kötött pályás tömegközlekedés sínpárjai, kényelmesek és megbízhatóak, pár perces késésért is elnézést kér a hangszóró. Általában többféle útvonal közül választhatunk, föld alatt és föld fölött, metró, vonat, busz, villamos - a csatlakozások is remekül ki vannak találva. Ám nem árt az útidőt óvatosan kalkulálni, Berlin területe óriási, ami csak pár megállónak tűnik, az időben bőven lehet 40-50 perc. Nehéz volt dönteni, hol vacsorázzunk, nyugat-európai árszínvonalhoz mérten Berlinben meglehetősen olcsón ehetünk, megszámlálhatatlan fajta étteremben. Végül egy egyiptomi-orientalista mellett döntöttünk Charlottenburg szívében, és nem csalódtunk. (Két főétel, bor-sör kísérettel, borravaló nélkül 37 EUR volt.)
Másnap délelőtt bepótoltuk az elmaradt kastélylátogatást. A Charlottenburg Palota szépséges, az all-in belépő 17 EUR/fő és 3 EUR-ért fotójegy váltható. Lenyűgöző a franciás barokk park (sokkal elegánsabb és rendezettebb mint nagy terstvére, Versailles), a restauráció elegáns megoldása, a tisztaság, a személyzet kedvessége. Érdemes a palotára jó három órát számolni, séta közben néha letelepedni egy padra, és csak gyönyörködni a látványban. 
Délutánra előre váltott jegyünk volt a tévétoronyba, két órányi asztalfoglalással. Ha valaki nem akar hosszasan sorba állni, és szívesen csodálná a kilátást egy remek ebéd elfogyasztása közben - ahelyett, hogy egy emelettel lejjebb zsúfolódna -, akkor feltétlenül váltsa meg a jegyét előre. Soron kívül repíti a lift 207 méter magasba, remek ebédet kaphat reális áron kifogástalan kiszolgálás mellett (főétel, desszert, italok 2 főre borravaló nélkül 54 EUR), és közben fél óránként teljes kört téve csodálhatja Berlint madártávlatból. 
Nem muszáj enni, ha valaki csak kávézik, sütizik, akkor is övé a két óra. (Az előre váltott jegy 20 EUR 2 főre, de fix időpontra természetesen). Nagy bevásárlást ne tervezzünk tévétorony-látogatás előtt, mert nem engednek be méretesebb csomagot, vihetjük 4 EUR-ért a két percre lévő csomagmegőrzőbe. (Mi persze ezt nem tudtuk...)
Mivel másfél óra elég volt a nézelődésből-pihenésből, úgy döntöttünk, aznap még megnézünk egy egészen különleges helyet, a másfél éve nyitott Bunker Múzeumot. Tulajdonképpen két múzeum nyílt abban a bunkerben, amelyben Hitler és leghűségesebb hívei az utolsó hónapokat töltötték: A Berlin Story és a How could it happen - HITLER (Hogyan történhetett) múzeum. Az előbbi 6, az utóbbi 12 EUR/fő, a kettő együtt csak 13,50, de nem ajánlom, hogy bárki egymás után megnézze őket. Mi csak a HITLER részt néztük meg: három szinten, 2500 nm-nyi területen hihetetlen mennyiségű fotó, írásos dokumentum, angol és német nyelvű kísérőszöveg. A föld szintjén kezdtünk, Hitler gyerekkorával és a porosz háborús győzelmekkel, a "második birodalommal". Ahogy haladtunk előre és lefelé a föld gyomrába, úgy lett egyre nyomasztóbb a történet és a betonmonstrum ránk nehezedő súlya. Mintha lassan valóban a pokol felé haladnánk. A legalsó szinten ott állt Hitler lakosztálya élethűen rekonstruálva, a maga rettenetes, felfoghatatlan nyomorúságában. Körülötte termek tucatjai, tömve a bennrekedtek és a külvilág nyomorúságának dokumentumaival.
Nem volt elég az előre jelzett másfél óra, a duplája is kevés lett volna. Amellett, hogy a kiállítás a végletekig megrázó és nyomasztó, elképesztően informatív, és ha nem is ad (hisz nem adhat) normális magyarázatot arra, hogyan jutottunk idáig, mégis érthetővé tesz valamit a felfoghatatlanból. Fotózni nem szabad, és valójában nem is lett volna kedvem. Ez olyan hely, ahol az ember csak áll, próbál megérteni, befogadni alázattal és megrendülten. Magyarország, a magyar áldozatok, Horthy vagy a nyilas-korszak, tetteink és veszteségeink egyetlen helyen kerültek említésre, a "végelszámolásnál": Magyarország vesztesége 950.000 fő. Pedig kerestem valamit, ami külön rólunk is szól, de nem találtam. (Ha valaki arra jár, és talál ilyesmit, írja meg nekem. Azóta is keresem a magyarázatot.)
A folytatásban részletes vélemény következik egy különleges operaelőadásról, és a német politika és építészet összefüggéseiről...
