Tetovált, szakállas, hegyomlás méretű, óriási szíve és mondanivalója is van, ráadásnak elképesztő, fantasztikus, gyönyörűséges basszbaritonja. Már öt évesen reppelt egy D&B bandában, nevét kedvenc 70-es évekbeli sitcom főszereplőjétől csente (Steptoe and Son). 2016-ig különböző formációkban szerepelt mint rapper, illetve ismert előadók háttér-énekeseként, illetve ifjúsági klubokban és pubokban lépett fel.
Mi itt a kontinensen sokáig mit sem tudtunk erről kedves fiatalemberről a Human című szám elképesztő sikeréig. Egyik napról a másikra meghódította vele egész Európát - nem csak a hangjával, a fülbemászó dallammal, de megkapó őszinteségével, egyszerű, hiteles előadásmódjával is. Ám a nagy kérdés mindig az, egyszámos előadóhoz, vagy állócsillaghoz van szerencsénk? A puding próbája az evés, a 33 éves angol óriás szerencsére útba ejtette Budapestet három hónapos európai turnéja során, mi is kaptunk egy estét.
Muszáj megemlítenem, teljesen érthetetlen számomra az Aréna üzletpolitikája. Nem lehet tudni mikor kezdődik a koncert, lesz-e előzenekar, ha igen, ki az. Erre a koncertre ráadásul az ülőhelyek sem voltak számozottak (tudom, ciki, de van az a kor, amikor az ember lánya már nem álldogál órákat), pedig a lehetőség megvolt rá. Ha rosszmájú akarnék lenni azt mondanám, azért, hogy biztosan mindenki ott legyen már a kezdésre (így jó helyet kapjon), s még véletlenül se úszhassa meg az előzenekart. Biztosan vannak, akik kedvelik az indie rockot. Meg az Alberta Cross névre hallgató triót. De esküszöm, ha tudtam volna, hogy őket kell negyven (!) percig hallgatnom, beérem rosszabb hellyel, és kilencig inkább megvacsorázom valahol. Visszasírtuk az Emeli Sandé előtt fellépő Freddie-t és zenekarát...
Rag'n Bone Man viszont... Hát ha lehetséges, élőben még sokkal lenyűgözőbb, mint a klipeken, vagy a rádióban. Pedig aztán ezen a koncerten nem volt semmi, ami elterelhette volna a figyelmünket a ZENÉRŐL. Nem volt füst, izgalmas háttérkép, óriás kivetítő, tánckar, show, színpad közepén a húrokat tépő szólógitáros, semmi más nem volt, csak ZENE. Rory Graham másfél órás koncertje alatt megmutatta, nincs az a stílus, amihez nem ért, vagy aminek nem áll jól a hangja. Énekelt bluest, rockot, funkyt, popos slágerzenét és hiphopot, sőt rappelt is. De engem azzal vett le végképp a lábamról, amikor a capella (zenei kíséret nélkül) hallhattunk tőle egy (angol/ír/ amerikai?) balladát. Hangja úgy zengte be az arénát, mint valami ősi himnusz.
Úgy éreztem, mintha Rag' Bone Man elém tett volna egy étlapot, és azt mondta volna: Válassz! Az alapanyagok, a technikák, az ízesítések változatosak, de a séf ugyanaz. Minden fogásba beleteszi szívét lelkét, tudása legjavát, bármelyiket szeretni fogod... Az én választásom a tegnapi "étlap" alapján egyértelműen a blues-rock-ballada. Szeretem pedig a funkyt, a rézfúvósokat, de nekem most túl sok volt, elvonta a figyelmemet a Hangról. Imádom a jó rapet, de valamiért nem mindegyikben voltak a zenészekkel egy ritmusban. Ám ahogy fogytak mellőle a hangszerek, számomra úgy lett egyre varázslatosabb Rory Graham.
Ez a fiatalember megidézte Johnny Casht, Paul Robesont, Deák Bill Gyulát (aki ugyanezen az estén lépett fel a Hobó Blues Banddel), a Cool and the Ganget, és nem utolsósorban azt a Tom Jones-ot, aki olyan csodásan tud angol/ír balladákat énekelni. Úgy idézte meg őket, hogy új volt, friss, tele szívvel, mackós mozgása ellenére sármos bájjal, és óriási lélekkel. Elhallgattam volna még, órákig.
Értékelés: fantasztikus! Ha valaki most nem hallotta, vagy meghallgatná újra, annak jó hírem van: augusztus 22-én este 8-kor Rag'n Bone Man fellép a Strand Fesztiválon, Zamárdiban. Ki ne hagyjátok!
