Általában igyekszem leépíteni a bennem lévő előítéleteket, de az amerikai vígjátékokkal szemben úgy érzem, helyén való az önvédelmi reflex. Kevés olyan vígjáték címkével ellátott filmet láttam, ami után nem úgy jöttem ki a moziból: na, ez sem tudott sokat változtatni a beidegződésemen, miszerint ha film, akkor inkább dráma, de ha már vígjáték, akkor legalább ne amerikai legyen.
Ám ha mindenképpen találnunk kell egy olyan filmet, amit egy adott plázában játszanak, aminek vége kell legyen délután három előtt, ráadásul el kell nyerje rajtam kívül egy ötvenes és egy huszonéves éves hímnemű egyed tetszését is, akkor jelentősen szűkülnek a lehetőségek. Így lett minálunk az Éjszakai játék kompromisszumos megoldás egy szombat délutánra - bár utólag kimondhatom, konszenzus volt.
A sztori nem túl bonyolult, és látszatra nem is túl humoros: Annie (Rachel McAdams) és Max (Jason Bateman) szenvedélyes kvíz- és társasjátékosok. Bolondulnak minden vetélkedőért, agytornáért, legyen szó betűrakosgatásról, rajzról, mutogatásról, kérdezz-felelekről, vagy akár nyomozósdiról... S micsoda véletlen, Max hosszú ideje nem látott bátyja, Brooks (Kyle Chandler), éppen egy emberrablós-nyomozós játékkal akarja lenyűgözni a játékos baráti kört.
Természetesen semmi sem alakul a tervek szerint, a három versengő páros egyik meglepő fordulattól botladozik a másikig. Útjukat rémisztő hullák, megfélemlített bérgyilkosok, átvert keresztapák és hősies barátok kísérik. Természetesen van lepukkant útszéli kocsma gyanús alakokkal, autós üldözés, pazar villa illegális boxmeccsel, eltérített repülő, magányos hős-rendőr, szerelem, féltékenység, békülés. A történetben mindig jön egy újabb és újabb csavar, s amikor azt hinnénk, ez már tényleg a legutolsó, ezt már nem lehet újra kifordítani, akkor, ... na ezt nem árulom el.
Az Éjszakai játék attól igazán jó, hogy első pillantásra egy látszólag roppant egyszerű recept alapján összedobott könnyed omlettet kapunk, ám ahogy kóstolgatjuk, úgy fedezzünk fel benne az egyre pikánsabb és meglepőbb ízeket. Jonathan Goldstein és John Fransic Daley filmje nem csak a műfajt, de még a paródiákat is parodizálja, miközben minden egyes szereplője önállóan is remek vígjátéki karakter.
Néhány esetben egyáltalán nem kellett találgatnunk, maguk a szereplők hivatkoztak a Ponyvaregényre vagy a Harcosok klubjára, de bevillan egy csomó más akciófilm is: Alkonyattól pirkadatig, Skyfall, Ocean's Eleven, Die Hard, és még sorolhatnám. Ám a vicces kalandok, üldözések, lövöldözések közé az alkotók sokkal fontosabb témákat is becsempésztek. Szinte észrevétlenül jelennek meg a filmben kapcsolataink valódi, mély és néha nehezen kezelhető problémái.
Ki hordja otthon a nadrágot? Ki a kapcsolat motorja? Ki miben dönt? Egyet kell értenünk mindig mindenben? Hogyan oldjuk fel a kapcsolaton belüli versengést? Mi történik, ha véletlenül rég eltemetett titkok kerülnek felszínre egy holtomiglan-holtodiglan szerelemben? Milyen szintig bocsátható meg a kapcsolatból való kikacsintás? Hogyan kezeljük barátaink kellemetlen partnereit? Van-e jogunk beleszólni a választásukba? Mi történik a válás után? Kié lesznek a barátok? Ki mellé álljunk, kinek adjunk igazat, van-e jogunk ítélkezni? Mik a testvér-viszály okai? Hol rejtőznek sikereink és kudarcaink családi gyökerei? Mit tehetünk a feloldásukért felnőttként?
Rengeteg fontos kérdés hihetetlenül szeretetteli, humoros, szórakoztató, oldottan szemlélődő köntösbe csomagolva. Rachel McAdams és Jason Bateman párosa kétségkívül elviszi a prímet, működik közöttük a kémia, remekül kiegészítik egymást, anélkül cukik, hogy édesek lennének. Ryan (Billy Magnussen) nőcsábász üresfejűsége lenyűgöző, kedvesen mosolygó téblábolása igazi elefánt-a-porcelánboltban szituációkat eredményez, amihez Sarah (Sharon Horgan) remekül kontrázik. Kevin (Lamorne Morris) és Michelle (Kylie Bunbury) szerelmes gerlepárja haloványabb a többinél, mintha szó szerint csak a sztori színesítésére kerültek volna a történetbe. Aki viszont egy igazán lenyűgöző, megfejtethetetlen és kiismerhetetlen thriller-szereplő, az Gary (Jesse Plemons), a magányos, unalmas, pszichopata-gyanús rendőr. Telitalálat. Karakterében bő humorral átitatva egyszerre ölt testet az akciófilmek magának való, rigolyás, a szerelemben folyton csalódó nyomozója; a szomszédságot rendmániájával, kötözködésével, piócaként tapadásával folyamatosan agyon nyomasztó minta-állampolgára; s nem utolsósorban a vágya titokzatos tárgyáról otthonában, pincéjében levéltárnyi fotót, nyomozati anyagot összegyűjtő sorozatgyilkos.
Értékelés: Nagyon jó. Szórakoztató, könnyed, élvezetes humora ellenére határozottan elénk tartja azt a bizonyos tükröt. Bevallom, én Annie seb-összevarrós jeleneténél ismertem először igazán magamra, a kukoricaleves receptjének megszerzésén tört ki belőlem megállíthatatlanul a hahota. Nem állítom, hogy a filmtörténet egyik legnagyobbja, de műfajában nagyon erős, szerethető darab.