Volt egyszer egy egyszerű, értelmes, dolgos kétkezi munkásember. Egy nehézgépkezelő. Olyan pont velemkorú. Amolyan hétköznapi élettel: falusi gyerekkor, szocialista szocializáció, család, kaláka-építkezés, válás, anyagi nullázódás, rendszerváltás, újrakezdés, megállapodás, válság. 2011-re megérdemelt biztonság helyett elfogyó levegő, egyre kevesebb pénz, és reménytelenség.
"Nem mondom azt, hogy Magyarország jövőkép nélküli ország.
Súlyosabbat mondok. Jövő nélküli ország.
A szó szoros értelmében ellopták a jövőjét."
Horváth János 48 évesen besokall, fogja magát, a feleségét, a kisfiát, és Londonba költözik. Nyelvtudása szinte nulla, nincsenek kapcsolatai, nincsen bé-terve, nincs alatta biztonsági háló. Szakmája van, amit imád, szeret dolgozni, hajlandó tanulni, és változni. Már két éve él Londonban, amikor 2013-ban elkezd a tapasztalatairól blogot írni, nem is akárhogyan. Jánosnak mindenről van véleménye. Hazáról, nevelésről, oktatásról, férfi-női szerepekről, migrációról, népekről, munkamorálról, nemi identitásról, politikáról, és nem utolsósorban gépekről, motorokról, technikai ínyencségekről. János alapvetően konzervatív beállítottságú, érzékeny, ateista, a világra nyitott, óriási szakmai öntudattal és a jövőbe vetett hittel rendelkező ember. Nem véletlenül keltette fel mások mellett Bagossy László figyelmét is. Bár Bagossy először a Katonába szánta egy kivándorlás témájú pályázatra, ám mivel szinte azonnal Epres Attilát látta a főszerepben, végül az Örkény Stúdiójában állították színpadra a monodrámát, 2015-ben. A szöveg gyakorlatilag szó szerint a blogíró szavain alapul, a válogatásban maga Epres Attila is részt vett.
Felmegy a függöny, előttünk asztal, székek, jobbra a Diggerdriver (Epres Attila), balra a kisfia (Rees Attila), szemben a felesége (Horváth Boglárka). Epres Attila belefog az egész estét betöltő monológba, és egy ültő helyében elmeséli szinte az egész életét. Nem Horváth János életét meséli el, hanem a sajátját. Minden mondat, gesztus, kacsintás, asztalra csapás, káromkodás az övé. Nekem mondja, négyszemközt nekem meséli emlékeit disznóvágásokról, első házasságról, anyagi vergődésről, kezdeti londoni nehézségekről. Nem mindenben értünk egyet. Csóválom a fejem, amikor arról beszél, bezzeg régen volt rend az iskolában, igaz, el-elcsattant pár pofon, vagy amikor kifigurázza a meleg főnökét. Szinte együtt ciccegünk a feleségével, amikor egy-egy kósza káromkodás is kicsúszik, vagy amikor egyre több sör fogy. Mégis, szinte beleszerettem ebbe az egyszerű, munkamániás, bátor, eltökélt, mégis érzékeny és nagyon emberi férfiba ott kockás ingben, velem szemben.
Megértettem - még azt is megértettem, amiben nem értettünk egyet. Értettem, hogy visszasírja azt a régi világot, amiben a tanárembernek hitele, a parasztembernek hite, a fiúnak csúzlija és a lánynak babája volt. Amikor a szakmunkások kitanulták az ipart, egész életükben volt munkájuk, és abból meg is éltek. Értettem a fájdalmát, az elveszett haza kínzó hiányát, az anyanyelv használhatatlanságát, az új nyelv idegenségét. És értem a motivációt is. Nehéz azt ép ésszel bírni, ha az ember úgy érzi, nincs jövő, se neki, se a gyerekének. Hogy az iskola ugyan elvesztette a régi rendet, de nem találta meg helyette a gyerekközpontú oktatást. Hogy éhen éppen nem hal a melós, de döntési szabadsága már nincs. Hogy sem évek tapasztalata, sem szorgalom, sem lojalitás nem érdemel megbecsülést.
Fájdalmasan szép monológ ez egy olyan embertől, akinek a világnézete sok mindenben különbözik az enyémtől, de olyan esendő, ahogy egyre-másra leszögezi: nincs honvágya, eldobta a hazáját, újat választott - miközben minden második története azokhoz a szépséges gyökerekhez nyúlik vissza, amelyek eltéphetetlenül kötik ehhez a zsebkendőnyi kis országhoz.
Epres Attila olyasmit tesz, ami az egyik legnehezebb feladat egy színésznek. Majd' két órán át kell több tucat embernek mesélnie úgy, hogy egyetlen pillanatra sem veszítheti el a szemkontaktust, nem fordíthat hátat, nem állhat fel, nem eshet ki a szerepből. De ugyanez igaz a színpadon nem mellékesen jelen lévő mellékszereplőkre is. Bár ők néha kimennek és bejönnek, de úgy vannak végig hitelesen jelen, hogy szerepük mindössze pár szó és mozdulat. Ám hallgatásuk, a feleségnek a férj történetét arcjátékával végigkísérő figyelme, keze rebbenése, a kisfiú türelmes rajzolgatása, érdeklődő tekintete szavak nélkül is pontosan kifejezi a családtagok viszonyát egymáshoz.
Kíváncsi voltam, vajon hogyan lehet majd lezárni a színpadon egy, a valóságban még élő, fejlődő sztorit. Rees Attila magyarul elkezdett, egyre erősebb akcentussal folytatott, végül teljesen angolba csúszó mesemondása méltó zárása volt a történetnek.
Értékelés: Remek. És fájdalmas. Aki teheti, nézze meg, azután gondolkozzon el azon, mi kellene ahhoz, hogy ezek az emberek hazajöjjenek. Ha lehet, az első sorokból, ahonnan az élmény különösen hatásos. (Viszont nem kellett volna a blogot tovább olvasnom. A napjainkban született bejegyzések egy érzékeny előadó nélkül inkább csak ellenérzéseket keltettek bennem.)