1966. Vietnam. Szép szál katonák dekorálják egymás arcát zöld és fekete festékkel - készül az álca az éjszakai bevetésre. Zuhog a trópusi eső, a katonák óvatosan, macskatalpakon lépdelnek, aztán egyszerre akna robban, megszólalnak a gépfegyverek, őrült hangzavar, halottak, sebesültek mindenhol. Snitt.
Támaszpont, másnap reggel. Fásult katonák húzkodják össze a cipzárt a halott bajtársakat rejtő zsákokon. Egy, a csatát is megjárt újságíró - bizonyos Dan Ellsberg (Matthew Rhys) őrülten kopácsol hordozható írógépén. Snitt. Újságíró repülőgépen ül, ám váratlanul "tetemre hívják" - valljon színt a védelmi miniszter és egy másik Fontos Valaki előtt, értékelje a helyzetet. Snitt. Védelmi miniszter - Robert McNamara (Bruce Greenwood) - meglepetésszerűen belehazudik az összes újságíró képébe a landolás utáni sajtótájékoztatón, ellentmondva saját, a gépen igen vehemensen kifejtett véleményének. Snitt.
1969. Ideges emberek titkos iratokat másolnak, nem tudni, hogyan fértek hozzá pontosan, kik ők, és mi a céljuk vele, de nagyon tilosban járhatnak, mert pont úgy viselkednek, mint egy C-kategóriás kémfilmben a titkosügynökök. Snitt. 1971. És itt kezdődik a valódi film. Vagy mégse? Rengeteg Ben és Dan és néven nem is nevezett egyenöltönyös ember szaladgál, fontoskodik, vitázik tőzsdére vitelről, szerződésekről, kitételekről, újságírásról, példányszámról. Aztán van egy Fritz nevű még fontosabb ember, aki a főnökasszony valakije. De mindenképpen bizalmasa. Ennél sokkal többet végig nem sikerült megtudnom róla, pedig ő volt az egyenöltönyösek között messze a legszimpatikusabb. Steven Spielberg ide, vagy oda, a film első 30-40 perce halálosan unalmas és követhetetlen volt.
Talán az amerikaiaknak érthető ez a felügyelőbizottságos világ, hallottak már a szereplőkről, talán tudják is, mi történt akkoriban. Azonban egy magyar néző minden figyelmét felemésztik az elhadart nevek (ilyenkor jönne jól szinkron helyett a felirat), tisztségek, évszámok, elnökök, ezeknek valamiféle logikai rendszerezése. Én egy idő után feladtam.
Annyit megértettem, hogy a The (Washington) Post 1971-ben részvények eladásából remélt plusz bevételt, hogy egy nem túl izgalmas helyi újságból mértékadó, sikeres napilappá váljon. Eugene Meyer 1933-ban, a nagy világválság idején szerezte meg a csődbe ment lapot. Ekkoriban lánya, Kay, még csak gimnazista volt. Meyer a lapot halála előtt, 1959-ben vejére, Philip Grahamra bízta, ám annak 1963-ban bekövetkezett halála után mégis leánya, Katharine "Kay" Graham vette át az irányítást. Eleinte nem sok támogatást kapott a férfiak uralta világban, egyetlen szövetségese Fritz Beebe (Tracy Letts), a cég vezetője volt. Ám szívós munkával és Ben Bradlee (Tom Hanks) először szerkesztői, majd főszerkesztői "leigazolásával" életben tartotta, majd felvirágoztatta a lapot, valamint kivívta a munkatársak elismerését is. A további fejlesztések érdekében került sor a cég tőzsdére vitelére 1971 nyarán. Éppen amikor a The New York Times megszerezte a vietnami háborúról szóló titkos iratokat.
Ben Bagdikian (Bob Odenkirk) szintén megszerzi az iratokat, ám Kay komoly dilemma előtt áll: a The New York Times-t már letiltották a közlésről, ha ezek után lehozzák az anyagot, az könnyen végzetes lehet. A bíróság akár börtönbüntetésre is ítélheti őket, a szerkesztőség pedig bezárhatja kapuit. Ám az óra ketyeg, dönteni kell, a tegnapi hír nem hír...
A film csúcspontja az a fél-háromnegyed óra, ami Kay (Meryl Streep) töprengéséről, tépelődéséről, a lehetőségek közti őrlődéséről szól. Meryl Streepnek rendkívül jól állnak a kettős karakterek. Egy középkorú, sokat megélt asszony, aki élete első 45 évében egyáltalán nem dolgozott. Afféle jólnevelt, vélemény nélküli, dekoratív hátország volt. Aki kényszerűségből aztán szép lassan kitanulta a lapkiadást, a cégvezetést, a jogászkodást, a hírcsinálást. Aki egy éles helyzetben hittel, bátorsággal és az alkotmányba vetett bizalommal hozta meg azt a döntést, ami végül a The Postot az egyik legnagyobb lappá tette a világon. Meryl Streep a tőle megszokott tökéletességgel jeleníti meg a szívós munkával, eltökélt akarással kitartóan előre haladó, ám belső vívódásokkal, gátlásokkal küzdő magányos asszonyt. Számomra a legemlékezetesebb az a pár perc, amit lányával tölt az unokák ágyánál - érdekes ez is, csupa nő... Karaktere minden egyes jelenettel mélyül, ami sajnos a többi szereplőről nem mondható el.
Szinte senkiről nem tudunk meg semmit. Kay-en kívül csak Ben Bradlee-ről vannak elképzeléseink (a saját magát "Bulldog"-nak nevező, munkalkoholista, mindenen átgázoló modern média-csináló prototípusa), Tom Hanks elegánsan, kellő lazasággal vagy az éppen szükséges agresszivitással játssza el Bent. De ettől eltekintve fogalmunk sincs, milyen ember Fritz, honnan ismerte egymást a két újságíró, Ben és Dan, miért pont nekik adta át Ben az anyagokat, a félelem mellett milyen erkölcsi, szakmai, családi dilemmák merülhettek fel a nyilvánosságra hozatallal kapcsolatban...
Két katartikus rész hagyott még bennem mélyebb nyomokat. Amikor Kay kimondja a történelem-csináló négy szót: "Let's go. Let's publish." (Mehet. Hozzuk le.) - s elindul a nyomtatás. Gyönyörű látvány, ahogy lassan dübörögni kezd a gigantikus gépezet, s a kézzel szedett, szerkesztett fém nyomóformákból megszületnek a spárgával átkötött újságkötegek. A másik fontos jelenet természetesen a bíróságon játszódik - ahol a Legfelsőbb Bíróság gyorsított eljárásban, 6:3 arányban kimondja: "A sajtónak a népet kell szolgálnia, nem a kormányt." -, pontosabban a bíróság lépcsőjén. Két lap nyert a kormány ellen, két tulajdonos és két főszerkesztő. A sajtó az ítélet után már a lépcsőn lerohanja Abe Rosenthalt és Neil Sheehant (a The New York Times újságíróit). Kay Graham is kilép a napfényre, körbenéz, vár egy kicsit, majd amikor rájön, az ő véleményére itt senki sem kíváncsi, szerényen elsétál az autójához. Útját reménykedő, büszke, bizakodóan mosolygó nők százainak tekintete kíséri.
Értékelés: Jó. Több jele volt annak, hogy Spielberg fontosnak tartotta a női szerepek változásának bemutatását. Fontosabbnak, mint a férfi karakterek kibontását, vagy az amerikai kormány vietnami háborúval kapcsolatos hazugságainak részletes elemzését, esetleg egy valódi, vagy tárgyalótermi krimi filmre vitelét. Viszont ha emellett csak az érdekelte, hogy kimondja, mennyire fontos a sajtószabadság, akkor az üzenet elég szegényesre sikeredett. Kihagyhatta volna a felesleges és semmitmondó háborús jeleneteket, a titkos papír-hurcibálásokat és -másolásokat, az értelmetlenül túldimenzionált, rejtjelezett telefonhívásokat, az összes unalomig ismert, ám a lényegről semmit sem mondó, "feszültségkeltő" részletet, s helyettük kibonthatta volna Kay Graham és Ben Bradlee karakterét, megmutathatta volna egyéni drámáikat, motivációikat. Talán akkor születhetett volna egy jelentős, nagy film. Így viszont kaptunk egy jó iparos munkát, helyenként remek jelenetekkel és színészi alakításokkal.