Ínyencség. Film-nyalánkság. Feketehumor-esszencia. Ilyen szolid elvárásokkal ültem be a moziterembe egy szürke januári délutánon. Elvárásaim reálisaknak tűntek, a színészgárda, a rendező, a film hossza (pontosabban rövidsége, 71 perc nettó), a téma, a szerkezet (kamaradarab) - mind alátámasztotta optimizmusomat.
Hogy kik jelentették számomra a fő vonzerőt?
Kristin Scott Thomas mostanra belépett a színész-nagyasszonyok közé, rég megérdemelne már egy Oscart. Több mint húsz éve kapta az első és egyetlen jelölését (Az angol beteg), pedig azóta olyan filmekben remekelt, mint a Lazacfogás Jemenben, Kromofóbia, Az eltakarítónő, Gosford park (szubjektív válogatás ez, természetesen). Úgy gondolom, ezzel a filmmel sem fog eljutni, tán még jelölésig sem, pedig...
Másik kedvencem a hölgyek között a gyönyörű, klasszikusan elegáns Patricia Clarkson. Nagy filmek különleges fűszere ő, az állandó, de nélkülözhetetlen mellékszereplő (egyetlen Oscar-jelölését is egy mellékszerepért kapta). Játszott A király összes emberében, a Viharszigetben, a Dogvill-ben, a Vicky Cristina Barcelona-ban, sőt, régi kedvenc sorozatomban, a Murder One-ban is. Decens szőke szépsége csalóka, Patricia Clarkson pengeéles és metsző, különleges és érzéki, ám néha démoni, vagy épp gonoszkodó.
Bruno Ganz tökéletes Hitlerként robbant be a nemzetközi filmtudatba (A bukás), hogy aztán színészi kvalitásait ugyanennél a témánál maradva megmutathassa A felolvasóban, kipróbálhassa magát egy vérbeli hollywoodi thrillerben (A jogász), s nem utolsósorban felvillanthassa érzékét a fekete humorhoz is (Az eltűnés sorrendjében).
Cillian Murphy neve ismerős volt, de a Sötét lovag filmeket nem láttam, ahogy sajnos még a Dunqirk-et sem, de akivel Christopher Nolan hajlandó együtt dolgozni (Eredet), az biztosan nem csak szép, de jó színész is.
A történet?
Már maga a cím is (sajnos csak az angol cím) árulkodó. A party szó ugyanis nem csak a kis falatkákkal, italokkal kísért kevéssé formális vendégséget (partit) jelenti, de a politikai pártot is. Janet (Christine Scott Thomas) végre eléri, amiért egész életében dolgozott: pártja támogatásával elnyeri az ellenzék árnyékkormányának egészségügyi miniszteri címét. Ez alkalomból tartatik a parti. Ahol természetesen a Nagy Hír lesz a legkevésbé érdekes, a szereplők többsége sokkal izgalmasabb titkokkal érkezik. Anélkül, hogy teljesen lerántanám a leplet az Agatha Christie tollára kívánkozó titkok soráról, annyit elárulok, lesz rendhagyó terhesség, halálos betegség betegség, megcsalás, féltékenység, szexuális másság, kínos múltidézés, és persze számos párkapcsolati konfliktus, erőszakkal, halállal körítve.
A film formanyelve egyszerű és tömör. Végig egy londoni lakásban játszódik, valós időben (a hetvenegy percnyi filmidő szinte pontosan az a hetvenegy perc, ami alatt megtörténnek az események), fekete-fehérben és szerencsére feliratozva. Semmi nem vonja el figyelmünket a fantasztikus karakterektől, a remek színészi teljesítményekről és a metsző, időnként mélyfekete humorról.
Sally Potter komédiájának minden szereplőjét a borotva élén egyensúlyoztatja: a figurák egyre mélyebbre ássák magukat saját abszurditásukba, már majdnem saját maguk paródiájává válnak, amikor a rendező az utolsó pillanatban rántja vissza őket a még éppen életszerűségbe - hogy aztán percekkel később rátegyen még egy lapáttal. A kis társaságban van lánglelkű, elvhű, ám valódi hatalommal, vagy eszközökkel nem rendelkező politikus; anyagilag, karrierjét-külsejét tekintve hódító, ám empátiától, vagy önkontrolltól teljesen mentes üzletember; valahol a hetvenes években elakadt, elhanyagolt tudós háttér-férj (Timothy Spall); megértő, ám a végletekig cinikus, szkeptikus, kiüresedő legjobb barátnő; 21. századi all-in-one gyógyító - aki egy személyben reprezentálja korunk minden divatos önsegítő-önsorsjavító öncélúságát; leszbikus pár kapuzárási pánikkal küzdő gender-professzor "férjjel" (Cherry Jones) és ifjú, szigorú, idealista feminista "feleséggel" (Emily Mortimer). Olyan görbe tükröt kapunk az arcunkba a gyerek nélküli, céltalan ideákkal, etikával-ezotériával, izmusokkal, látszat-motivációkkal, mert-megérdemlem jelmondatokkal teletűzdelt okostelefonos társadalmunkról, hogy a drámai végkifejlet habostorta ahhoz a nyomasztó képhez képest, amit csak hellyel-közzel old a csomagolás humora.
Értékelés: remek. Éppen azt kaptam, amit vártam: sodró lendületű, biztos kézzel megkomponált, remek humorral fűszerezett éles nyelvű társadalomkritikát, kitűnő színészi alakításokkal. Feltétlenül ajánlom, különösen az X-Y generációk figyelmébe, valamint a fekete humor kedvelőinek.