Kivételesen nem egy bizonyos filmhez választottam mozit, vagy időpontot, hanem a rendelkezésemre álló időben, egy bizonyos helyen kerestem valami megnézhető filmet.
Francois Ozon filmje ugyan nem kapott túl magas pontszámokat a különböző filmes portálokon, de a történet kecsegtető volt: fiatal lány beleszeret pszichológusába, összeköltöznek, ám a boldog kezdetek után a történet egyre homályosabbá és sötétebbé válik.
Az első képsorok szinte sokkolnak. Egy fodrász borotvaéles ollója vágja rövidre Chloé (Marine Vacth) hosszú, sötét tincseit egy hideg-fehér, neonfényes térben, majd szinte azonnal valami meleg rózsaszín, lüktető barlangban találjuk magunkat, ahonnan lassan húzódik felszínre velünk a kamera. Egy nő hüvelyében tehettünk röpke utazást - a filmben nem utoljára. Kiderül, Chloé alhasi panaszait vizsgálja ki egy nőgyógyász, ám mivel semmi kórosat nem talál, pszichológust ajánl a vélhetőleg pszichoszomatikus tünetekre.
Chloé a jólfésült és bizalomgerjesztő Paul Meyerben (Jérémie Reiner) figyelmes hallgatóságra, értő terapeutára talál, ám kapcsolatuk gyorsan szerelemmé alakul. Chloé munkát talál egy múzeumban, kiegyensúlyozottá válik, terápiára már nincs szüksége, a szerelmesek összeköltözhetnek. Új lakás, új szomszédok, új dobozok régi kacatokkal, eltitkolt régi személyazonossággal - Chloé agytekervényeibe befészkeli magát a gyanú. Különösen akkor, amikor Paul-t munkaidőben egy elegáns ház kapujában látja egy idegen nővel beszélgetni. Nyomozni kezd, s meglepő eredményre jut: Paul-nak van egy eltitkolt ikertestvére, aki szintén pszichológus, Louis Delord.
Louis minden, ami Paul nem. Lehengerlő, pökhendi, arrogáns, túlfűtött, durva és ellenállhatatlan szerető. Chloé élete hirtelen szinte megkettőződik, a Paullal töltött gyengéd ám szenvedélyesnek nem mondható együttlétek torz tükörképe a Louis-val megélt időnként rémálomszerű, erotikusan túlfűtött kapcsolata. A film visszatérő momentuma a tükrözés, direkt módon és átvitt értelemben is. Ismétlődések, visszatérő szimbólumok, szimmetrikus képi megjelenítések sokasága, és tükrök, sokszorozódások mindenhol.
A megfejtés váratlan. Valahol a film közepén ugyan erre gyanakodtam, ám aztán a rendező "lebeszélt" róla, csavart egyet a történeten, hogy aztán mégis ide fusson ki a sztori. Voltak feszült pillanatok, amikor valóban lélegzetvisszafojtva figyeltem minden mozdulatot; gyönyörű képek, amik önmagukban, kinagyított fotóként művészi alkotások lennének; különlegesen szép emberek és remek színészi teljesítmények - ám engem egyfelől sokkolt az indokolatlanul sok szexualitás, másfelől nem állt össze a kép.
Chloé személyiségének mintha nem lenne más leglényege, csak és kizárólag az erotika. Van romantikus összeolvadás, erőszakos lerohanás, szerelmes évődés, durva dugás, sőt kifacsart strap-on közösülés is. De Chloé-ról szexuális vágyain kívül gyakorlatilag nem tudunk meg semmit. Paul, Louis és ő légüres térben lógnak, a többiek gyakorlatilag csak statiszták egy lidércnyomásban. Ám hiába a megfejtés, ha visszaforgatom a jeleneteket, nem találom az egzakt magyarázatokat, s ettől a film legnagyobb erőssége, a fantasztikus képi világ önmagáért való, l'art pour l'art teljesítménnyé silányodik. Kár érte.
Értékelés: közepes. Marine Vacth gyönyörű és érzékeny, azon ritka nők közül való, akiknek fantasztikusan áll a rövid haj. Elegáns és tébolyodott, kiszolgáltatott és zsarnok, naiv és egzaltált egyszerre. Érte érdemes volt megnézni a filmet. De hogy a film elején miért vágatta le a haját...?
