A Lélegezz egy fiatal angol író-rendező - Duncan Macmillan - látszólag fiatalos darabja, egyáltalán nem csak fiataloknak. Látszólag a gyermekvállalásról szól, látszólag modern (hiszen a férfi akar gyereket, a nő nem), látszólag polgárpukkasztó (szex a nyilvános vécében, szent ég!), ám valójában egy izgalmas, néha illetlen, ám divatos csomagolásba rejtett klasszikus kétszereplős románc.
Férfi és Nő, akik hol szinkronban vannak egymással, hol nem; akiknek sokszor ellentétesek a vágyaik és a kommunikációs stílusuk; eltérő a problémakezelésük, a hátterük, és gyakran még a céljaik is. Valami mégis összeköti őket - hát igen, a Lélegezz egy mélyen romantikus, keserédes darab, ez a valami mi más lenne, mint a szerelem.
Kezdetben volt a Fiú (Nagy Ervin) és a Lány (Pálos Hanna), feltehetően nagy lángolással, akik a darab kezdetére már közös otthonukba keresgélik a berendezési tárgyakat - az IKEA-ban. Közben beszélgetnek, nem is akármiről, a gyermekvállalásról. Rendhagyó módon kettejük közül a Lány az, aki húzódozik. A Lány az, aki karrierre (tanulásra), a Föld túlnépesedésére, az esőerdők fogyására, a világban uralkodó morális válságra hivatkozva hárítja a kérdést. Ennyi az újítás, az új idők szele, gyorsan visszatérünk a tradicionális szerepekhez. A Lány az, aki egyfolytában, idegesítően, a leglehetetlenebb helyzetekben is beszél, csak beszél, csapong, egyik mondatát szövi a másikba, érintve megannyi témát, többek között azt is: oké, jöhetne a gyerek, család leszünk, na de esküvő nélkül?! A Fiú próbál erre a parttalan lamentálásra rákapcsolódni, mackósan dörmögve igyekszik a megfelelő pillanatokban helyeselni, de leginkább akkor áll csak a sarkára, amikor férfiassága szó szerint teret követel.
Aztán bekövetkezik életükben az első komoly törés, elveszítik az első babát, s ahogyan az oly' gyakran megtörténik, egymást is. A gyász feldolgozása nem egyszerű feladat, a közös gyászé sokszor még kevésbé az. Segítség nélkül könnyen vezet szakításhoz, mert az a másik sosem úgy gyászol, ahogy mi, sosem olyan törődésre vágyik, mint mi, ráadásul folyton a veszteségre emlékeztet. Elválnak hát útjaik, megtörten mond búcsút egymásnak most már egy Férfi és egy Nő.
Kanyarog a történet, újra találkoznak, s bár a Férfi már vőlegény, fellobban a régi szerelem. Újabb sztereotípia: csakis a Férfi lehet kapcsolatban, ő fog megcsalni valakit, ő a csapodár. A Nő, aki immár úgy fogan meg, hogy életet is ad gyermeküknek, jogi szempontból bűntelen marad. Hisz' ő nem is tudta... Szócsatáik parádésak, izzik a levegő, földhöz csapódik ez-az, van mondanivaló is, mindez vérbő humorral fűszerezve, roppant szórakoztatóan előadva. Mintha az író (vagy a szereplők) otthonosabban éreznék magukat a Férfi és Nő, mint a Fiú és Lány szerepében.
Végül hőseink felett szinte észrevétlenül elmúlnak az évek, puritán, visszafogott mondataik meglassúdva peregnek, kirajzolva két átlagéletet, átlag befejezéssel. A darab legszebb jelenete az utolsó 6-8 perc, ahol valódi a dráma, ahol a csendnek hangja és a sötétségnek fénye van.
Ülünk még egy kicsit a taps után, lassan akklimatizálódunk a nézőtéri zsongásban, amikor a barátnőm megkérdezi: Na de ki vesz el egy ilyen nőt?!
Egy ideig védem magamban a Nőt, hisz' minden mondatát hallottam már valahol, valamikor, Pálos Hanna hitelesen is adta elő, s valahogy mégsem lett valóságos. Kicsit olyan volt szegény Lány, mint egy állatorvosi ló. Minden, amit egy szószátyár nőszemély szájába lehet adni, az elhangzott. Hol mélyenszántó magasságokba ívelt, hol tinilányosan butácska volt. Időnként idegesítően kiabált, máskor olyan bölcsességeket mondott, mintha a saját nagymamája lenne. Ilyen ugye a NŐ. Fecsegő, okoskodó, idővel bölcsülő, gyereket szülő, lenyugodó, egyedül maradó. A XXI. századi, nem macsó, nem elnyomó, hanem elvártan érzékeny hím pedig ilyen, mint a FÉRFI. Hallgat, meghallgat, ha muszáj, válaszol, udvarias, feladja az álmait, állást keres, pénzt keres, karriert csinál, néha félrelép (de azt is igaz szerelemből), nem követelőzik, és korán hal. Nő-esszencia és férfi-esszencia.
A baj csak az, hogy esszenciák között nem nagyon jöhet létre kémia. Vannak jellegzetes párbeszéd-panelek, életszerű jelenetek, jól ismert arckifejezések, sajátos gesztusok, de nincsenek valódi, koherens karakterek, akik között valódi, szinte tapintható vonzás jönne létre.
Pedig mindketten remekül hozzák a figurát, ahogy halad előre a darab, úgy lesznek a szereplők is egyre jobbak. Pálos Hanna az utolsó tíz percben mutatja meg, ez nem egy remekül eljátszott szerep, hanem valódi dráma. Azért az utolsó tíz percért bocsátom meg az összes többi hiányérzetemet. Furcsa módon ennek a fiatal, törékeny és hihetetlenül tehetséges színésznőnek nem a saját korosztálya "áll jól". Nem először érzem vele kapcsolatban, hogy annyira bölcs, olyan mélységeket tud megmutatni, a szemében oly sok év fájdalmas tapasztalata tükröződik, ami meghazudtolja korát.
Az egyébként minimalista rendezés (Forgács Péter) viszont jól áll a darabnak, szépen erősíti fel a szereplők jelenlétét, s nem utolsó sorban a befejezés elegáns, visszafogott drámáját.
Értékelés: jó. Szórakoztató, elgondolkodtató. Ami nekem hiányzott, az valami valódi frissesség, lényegi eredetiség. Ennél is határozottabb kilépés a sztereotípiákból, élesebb probléma-felvetés, erősebb karakterek. Az előzetesen hallottak alapján kicsit csalódtam, ettől függetlenül jó darab, szórakoztató, szerethető.
Nyugodt szívvel ajánlom azoknak, akik nem bánják, ha egy színházi élmény formabontó, díszletmentes, néha szabad szájú, helyenként erotikus, ám emellett humoros, érzelmes és alapjaiban tradicionálisan bájos.
