Egy évvel Rossini születése előtt, Mozart halálának évében Tasdorfban, Németországban világra jött Jakob Liebmann Beer. A tehetős zsidó családba született kis Jakob gondos nevelésben részesült, korán felfedezett zenei tehetségét rangos mesterek csiszolták. Korai művei szülőföldjén nem hozták el a vágyott hírnevet, Jakob nevet és hazát váltott. Salierire hallgatva az olasz opera felé fordult, Itáliába költözött, és ettől fogva Giacomo Meyerbeer néven alkotott. Furcsa módon azonban az igazi nagy sikereit német zeneszerzőként, az olasz operán felnőve, a francia opéra grande mestereként aratta.
Az 1836-ban készült A hugenották minden szempontból nagyopera. Öt felvonás, több mint húsz szólóénekes, hihetetlen hangi kihívások, óriási kórus, balettkar, monumentális díszletigény, hömpölygő történelmi-politikai-szerelmi-filozófiai cselekmény. Bár az opera 1572-ben, a francia vallásháborúk egyik legtragikusabb betetőzésének idején játszódik, Meyerbeer valójában az 1830-as júliusi forradalom apropóján elevenítette fel az állam és a vallás összefonódásának problémáját. A történet ennek ellenére meglehetősen művi, a szerelmi szál alapkonfliktusa zavaros - Valentine botrányosnak ítélt tette erőltetett és érthetetlen, Raoul sértettsége kicsinyes és nevetséges. A történelmi háttér elnagyolt, a dramaturgia erősen alárendelt szerepet játszik a zene/látvány monumentalitásának. Annak a zenének, amely valóban mesterien komponált, olaszosan expresszív és hömpölygő, németesen precíz és helyenként franciásan bájos - ám összességében meglehetősen öncélú. Az áriák túlfeszítettek, gyakran olyan énekesi teljesítményt kívánnak, amihez attól tartok, ritkán találni megfelelő szereplőket. Amilyen nagy siker volt a maga idejében és még jó pár évtizeden keresztül, annyira porossá, túlméretezetté és unalmassá vált napjainkra.
Bármilyen hihetetlen, az óriási hangerő és a fantasztikus látványelemek ellenére a környezetemben ketten is elbóbiskoltak - hiába, úgy tűnik a francia nagyopera fárasztó. Pedig állítólag még húztak is belőle. Nem véletlen, hogy Magyarországon több mint hetven éve nem adták elő - a szükséges energia-ráfordítás nem feltétlenül hozza meg az elvárt sikert. Ám az idén a Magyar Állami Operaház a reformáció kezdetének 500. évfordulóját köszönti, s mi lehetne méltóbb erre a köszöntésre, mint egy grandiózus mű a hugenottákról, a francia reformátusokról.
Szikora János jó érzékkel nyúlt a darabhoz. Miközben megtartotta a kor túlfűtött, barokk erotikáját, a testi örömök felmagasztalását, a ruhák és építészeti stílusok túldíszítettségét - sikerült megragadnia azt a kettősséget, ami a kort jellemezte. Az erkölcstelen, léha katolikusok (valójában gyakran inkább vallástalan, élvhajhász világiak) és a puritán, szigorúan hívő új rend kibékíthetetlen ellentétét. Az operát végigkísérik a lélegzetelállítóan gyönyörűséges fehér-arany, illetve fekete-ezüst jelmezek (következetesen tükrözve a szemben álló oldalak gondolkodásmódját), a barokk rézkarcokból megálmodott szürke kastélybelsők, vagy éppen városképek.
De a legkifejezőbbek talán azok az óriási betűk. Amikor eltűnik minden díszlet, csak egy szó jelenik meg a színpadon, egy szó, mintegy a felvonás esszenciájaként. BACCHUS és AMOR, JÉZUS és KERESZT, REMÉNY és IRGALOM. S nem is mindig betűk. Néha egy fal, amelyből kivágták a betűt. A betű valaminek a hiánya, ami szintén kirajzolja a jelentést. Vagy annak épp a kifordítottját. S néha egyszerre látjuk a szót, s annak kivágott formáját. Mint egy valamit, s annak árnyékát. De a betűk időnként mozognak, összekeverednek, átalakulnak, új szót formáznak - végül összeomlanak és jelentésüket veszítve maguk alá temetik az embert...
Gyönyörűek a színek, az anyagok, fények; az énekesek technikailag és színészileg is feszegetik határaikat, és Szikora János remekül mozgatja a tömegeket a színpadon. Röser Orsolya Hajnalka (Navarrai Margit, a királyné) hangja a megszokott magas színvonalon szól, pianoban kristálytiszta és csilingelő, s emelett hihetetlen hangereje van. Ám sajnos ahogy erősödik, nekem úgy lesz egyre fülhasogatóbb, de tiszta és technikás. 
Kriszta Kinga (Valentine) bájos, finom, tiszta, külsőleg és hangilag egyaránt. László Boldizsár (Raoul de Nangis) mokány szerelmese sokáig, szépen kontrolláltan vívódik - kivéve a ritka tenor-magascéket, azok inkább fájdalmasak -, de végül hőshöz méltóan dönt. Bretz Gábor (Marcel, Raoul szolgája) lehetne kicsit öregebb, és kevésbé jóképű, zavarba ejtően uralja a színpadot, sajnos a legmélyebb hangokat nem mindig. Ám a hibák ellenére az előadás expresszív, lebilincselő, és zeneileg is többnyire kitűnő, vannak kifejezetten világszínvonalú jelenetek, kettősök, a többi énekes is remek.
Értékelés: Kitűnő. Nem állítom, hogy Meyerbeer zenei világa nagyon közel állna hozzám, nem valószínű, hogy gyakran keresném a társaságát. De az előadás rendezése, képi világa koherens, látványos, nem túlgondolt, és nem is didaktikus. Az utolsó jelenet pedig egyszerűen megrendítő és sokkoló. Fájdalmasan időszerű.
