Mozsár Műhely, Pira-Bella, két jegy holnapra, kéred? - jött az üzenet. Sem a színházról, sem a darabról nem hallottam eddig (szégyellem is magam érte). De imádom az újdonságokat, a jegyet ajánló ízlésében is bíztam, hát azonnal elfogadtam.
Megpróbáltam utána nézni, mit lehet tudni erről a Mozsár Műhelyről, de meglehetősen szűken mérik az információkat. Annyit sikerült kinyomoznom, hogy a Mozsár Kávézó (Bp. VI. Nagymező utca 21.) emeletén már régóta létezett egy kb. 80 fős rendezvényterem, némiképp kihasználatlanul. Aztán alig több mint egy éve a Független Színművészetért Alapítvány pályázatot hirdetett olyan kortárs, Magyarországon még be nem mutatott kamaradarabok színpadra állítására, amelyekkel a Pesti Broadway tarka választékát új színekkel tudják bővíteni. A gondolatot meglepően gyorsan tettek követték, szinte pontosan egy éve nyithatta meg kapuit egy új, izgalmas, független alkotóműhely, szándékaik szerint egészen más repertoárral, mint a környék meghatározó színházai.
Így utólag - a műsort nézegetve - sajnálom, hogy a múlt évad darabjaiból nem láttam egyet sem, de az idei ajánlat is meglehetősen vonzó. Lengyel Nagy Anna nagyon régóta ismert név a rádiózásban emberi sorsok érzékeny feltérképezőjeként (Embermesék), ám dokumentaristaként, blogíróként, utazóként, íróként is hallhattunk róla. Színpadon viszont még nem találkoztam írásaival. Nem tudom, a pályázat keltette fel érdeklődését, vagy egyszerűen a csillagok állása volt kedvező, lényeg az, hogy összedugta fejét Orlai Tiborral (Orlai Produkciós Iroda), és útjára indították az Élettörténetek sorozatot.
Sajnos az első részt nem láttam, de a második darab, a Pira-Bella meggyőzött arról, érdemes bekapcsolódni, sőt pótolni is.
Tulajdonképpen két különálló monológot, két teljesen különböző élettörténetet látunk-hallunk. Egy férfitestbe született nő és egy szexmunkássá lett, átlagos egyedülálló anya sorsát.
Pira (Borbély Alexandra) szép szőke díva, hosszú loknikkal, tökéletes sminkkel, szexi fekete csipke-fehérneműben. Ahogy belefog élete történetébe, egy darabig gyanútlanul hallgatjuk a fiatal lány emlékeit. Még nem tudom, Pira melyik szereplő. Éppúgy lehet ő a szexmunkás, ahogy a transzszexuális lány (fiú?) is. Szinte észrevétlenül siklunk át azon a mondaton, amikor kiderül: Pira fiúnak született. Hisz nincsen ebben semmi különös. Egy kisgyerek egyszerűen csak kényelmetlenül érzi magát a bőrében. Aztán szétnéz a világban, és rádöbben, az a kényelmetlen érzés egy komoly hibából adódik. Ám a hiba nem benne van, hanem a testben, amit a lelkéhez kapott. Pira története nem túl meglepő, nem is túl izgalmas, mondhatni szokványos. Egy ember, aki valamiben más, mint az átlag, akin lehet gúnyolódni, szörnyülködni, akitől lehet undorodni, akit lehet megtagadni. Aki csak ahhoz képest lehet boldog, mint amit az élet induláskor osztott neki. S valójában szerencsés is, hiszen erőfeszítését siker koronázta, elérte célját, nővé lett. Volt az életében szerelem, csalódás, megbocsátás. Szülei végül el- és visszafogadták. Vannak barátai, munkája, bérelt otthona, csak gyereke, az nincs. És talán már nem is lehet, örökbefogadással sem, hiszen ahhoz olyan társ kellene. Meg hát az idő, az is ellene dolgozik. Pira már 39 éves. Megtanult örülni annak, amije van. Hogy különleges lenne, mert férfi testbe született? Hogy mennyi szenvedésen ment keresztül ezért a belső békéért? Ő is csak egy nő a sok közül. Egy ember a sok közül.
Ahogy Bella (Ullmann Mónika) is. Hétköznapi nő, két gyerekkel, egy válás után, anyagilag a padlón. Már elmúlt negyven, de valami gyermeki báj és puha fészek-hangulat lengi körül. Mindenkiben talál valami kedvelni valót, valami szerethető apróságot - kortól, megjelenéstől függetlenül. Ezért is kedvelik a kuncsaftok. Akik erotikus masszázsra érkeznek hozzá, ami sok mindent takar, csak "azt" nem - pironkodik Bella. Megrázó, ahogy saját önbecsapását leplezi le, fáradt, beletörődő mosollyal. Mert hát tényleg, hogyan is hihetné el egy mai tinédzser, hogy egyszerű sportmasszázsból ilyen színvonalon lehetne élni. És miért kellene ahhoz egy szigorúan titkos telefon?! De a nagy össznépi színjátékban mindenki egyformán kiveszi a részét, anya, gyerek, nagymama, barátok - s persze a vendégek is. Akik elhiszik, hogy heti röpke egy órában is szerethetők, hogy ezért az órabérért valóban érdekli a masszőzt a lelki nyavalyájuk.Akik elhiszik, ez valódi kapcsolat. Bennem ott motoszkál a kérdés, lehet az? Tudhatom én, kinek mi jelenti a kapcsolatot?
Lengyel Nagy Anna mesterien találja meg "a hétköznapiban a különlegességet, az extrémben a hétköznapit", ahogy ő maga nyilatkozta. Pira és Bella távolságtartó, önironikus, szinte bagatellizáló beszédstílusa; empatikus, elnéző hozzáállása kikönnyíti azt a hihetetlen drámát, amin keresztül mentek. Pira úgy cseveg kasztrálásról, erőszakról, családból kitagadásról, ahogy mi mesélnénk gyerekkori csúfolódásról, iskolai büntetésről, romantikus szerelmi csalódásról. Bella elhiszi és megpróbálja elhitetni velünk, túl lehet ezt élni sérülések, lelki deformáció nélkül. Ki lehet majd egyszer lépni. Lelepleződés nélkül. És akkor majd lesz társ is, boldogság is. Egyszer majd... És ez a saját magát és környezete reakcióit mélyen elfogadó, állandó küzdésében is megnyugvó két lélek valami egészen különleges optimizmust, erőt és fényt sugároz. Reményt, hogy van értelme, hogy mindenben megtalálhatjuk a szépet és az emberségeset. Ha pedig beleszomorodunk időnként, az a bús érzés inkább önvizsgálatra küld minket. Mi mit teszünk értük? Mit teszünk magunkért? Mennyire vagyunk mentesek az ítélkezéstől?
Szabó Máté finom és érzékeny rendezése mellett a két színésznő szinte lubickol a szerepében. Miközben Pira sminkje, frizurája, szexis fehérneműje, rózsaszín pihe-puha köntöse a szupernőies nő attribútumai, férfiasan zsebre dugott keze, időnként teátrális beszédmodora, arcmimikája, a mondatok végén koloratúrszopránba csúszó, erőltetettnek ható kis sikkantásai a valaha volt férfi nyomait hordozzák. Borbély Alexandra ártatlan, rácsodálkozó naivitása, humora, életszeretete, bölcsessége meghatóan hiteles. Bella külsőségeiben épp az ellenkezője. Mást várnánk egy erotikus masszőztől. Nem szívecskés pamutpólót melegítőalsóval, smink- és frizuramentességet, kedves megértést a kuncsaftok iránt. Ullmann Mónika meglepően jó az egyszerre gyermeki vidámsággal és elnéző anyai szeretettel mesélő modern hetéra szerepében.
Furcsa fintora a sorsnak, hogy eközben a való világban dúl a #metoo kampány, mindennaposak az interneten a viták a puncs.hu kapcsán, címoldalon szerepel Ónodi Adél története, és pár nappal később együtt vacsorázunk egy pedagógus házaspárral, akik elmesélik, mennyi tanítónő-tanárnő járt fel nem is olyan rég (s jár talán most is) hétvégenként Budapestre, titkos pénzkeresetre.
Értékelés: Nagyon jó. Nem úgy, mint egy háromfogásos vacsoratartalmas levessel, nehéz húsokkal, desszerttel és borokkal, inkább mint egy autentikus, mesteri Cézár-saláta egy pohár proszekkóval. Nem üli meg a gyomrunkat, de sokáig emlékszünk rá, és szívesen visszatérünk a helyszínre.