Előre kell bocsássam, nem szeretem a musicalt. (Előre is elnézést a műfaj kedvelőitől.) De az Operaház vezetése úgy döntött, megpróbálja a komolyzene fellegvárának közönségével a könnyedebb műfajt is megszerettetni. Vagy talán éppen fordítva? Végül is mindegy, igyekeztem nyitottan közelíteni a műhöz, ha már bekerült a bérletünk műsorába. Az előzetes információk kecsegtetőek voltak: a zeneszerző az általam is kedvelt Elton John, a téma izgalmas, a látvány várhatóan lenyűgöző lesz, mi kell még egy nyáresti könnyed szórakozáshoz?
A Billy Elliot musical története egyébként kalandos. A.J.Cronin, a korabeli slágerszerző 1935-ben megírja az Ezt látják a csillagok című regényét. Az 1900-as évek elején kezdődő történet egy észak-angliai kis bányászfalu hányattatott sorsáról szól, mintegy harminc éven át. Lakóit csapás csapás után éri (a bányát elönti a víz, sztrájkok jönnek, éhezés, válság, világháború), a három ifjú főhős a maga módján próbál boldogulni. Az évek telnek-múlnak, van barátság, szerelem, gazdagság, szegénység, árulás, ám a csillagok csak egykedvűen, érzéketlenül figyelik a földi káoszt. Lee Hall író saját gyermekkora és a könyv élménye alapján álmodta meg a Billy Elliot című film forgatókönyvét. A film még be sem válthatta a hozzá fűzött reményeket, az alkotók már a bemutatása pillanatában (2000) meglátták benne egy sikeres musical lehetőségét. A zenés darab 2008-ban hódította meg a Broadway-t, 2016-ban pedig elért Budapestre is.
A sztori két szálon fut, egy darabig szinte teljesen függetlenül egymástól. Billy kötelességszerűen box-edzésre jár - ha nincs focicsapat a faluban, mi mást választhatna egy kemény férfiaktól hemzsegő közösségben, ahol a legfőbb erény, a túlélés záloga a fizikai erő, s nem is ritkán az erő-fölény. Billy szófogadó gyerek, családi háttere sem kedvez a lázadásnak (kemény apja, még keményebb bátyja, demens nagyanyja ellenében anyai vigasz helyett csak a fájó hiány süket csöndje áll). A kisfiú véletlenül keveredik a lányok balett-órájára, ám váratlanul tehetségesnek bizonyul. Olyannyira, hogy Mrs. Wilkinson, a balett tanárnő szerint akár a londoni királyi balettbe is bekerülhetne.
Eközben a falu Anglia történetének egyik leghosszabb sztrájkját éli át, a bányák bezárása, Margaret "Maggie" Thatcher reformjai ellen küzdve. A falu férfi tagjai igyekeznek legyőzni nemcsak a rendőröket és a sztrájktörőket, de a pénztelenség, az éhezés, a reménytelenség démonait is. Miközben Billy saját csatáját vívja a tradicionális férfivilág korlátolt felfogása, ítélkezése ellen - a balett a lányoknak való, s ráadásul minden férfi táncos meleg -, mondhatni a változásokért, liberálisabb eszmékért, saját családja és a falu lakói gyakorlatilag az addig ismert világ fennmaradásáért folytat reménytelen harcot. Billy vállalná az újat, annak minden ismeretlen veszélyével, míg apja (s a többiek) vállalnák a bevált régit, annak minden ismert hátrányával.
Nehéz a döntés, de nem lehet az idő kerekét visszafelé forgatni. A bányász-sztrájk megbukott, a bányákat bezárták, az angol vidék társadalma kényszerűen megváltozott, a Billy-k viszont ma már talán sokkal könnyebben és szabadabban választhatnak pályát, lakhelyet, párt, vallást.
A darab mondanivalója túlmutat az adott történelmi szituáción, ettől működik napjainkban is. A hagyományos apa-fia konfliktus mellé bekúszik az egyén és a közösség szembefordulása, az a szívettépő helyzet, amikor dönteni kell: az elvek, a nagy közösség, vagy a fiam, a család? Van-e kompromisszum, van-e megbocsátás? Megéri-e az áldozat az esetleg soha be nem teljesülő álmok kergetését?
A Billy Elliot két nagy problémaköre két remek alkotást, megtörtént esetet juttatott eszembe. A Dancer című filmet (Szergej Polunyin életéről) a megéri-e kérdéskörről, és a Büszkeség és bányászélet című zenés filmet (megtörtént eset feldolgozása) a társadalmi kiállásról, a szolidaritás fontosságáról, a változások szükségszerűségéről. Szívből ajánlom mindkettőt, természetesen a musical mellett.
De térjünk vissza az alapkérdésre. Mint musical, milyen is a Billy Elliot? Ahogy említettem, nem vagyok a műfaj szakértője, így a kritikai megjegyzéseim teljesen szubjektívek. Először is extra nehezítés, hogy a főszerepet egy gyerek játssza. Vizlendvai Áron Billy-je ügyes, bár hangja kicsit gyenge. Szépen táncol, bájos, amolyan mindenki kedvence típus. Nekem kicsit túl cuki, túl jólnevelt, néha kicsit mesterkélt, valójában nem hiszem el neki, hogy lázadni merne. Barátja, Michael (Borka Dávid) sokkal természetesebb, igazi komikus-bohóc vénával - belőle talán pont egy kis komolyság, bizonytalanság hiányzott. Az a belső félelem, amit egy kamasz érezhet akkor, amikor bevallja barátjának legféltetettebb titkát. Billy apjaként szívesebben néztem volna meg Stohl Andrást, de igyekeztem legyőzni az előítéleteimet Németh Kristóffal szemben. Sajnos, a szappanoperai szerepei óta sem sokat bővült színészi eszköztára, az összeszorított foggal üvöltés, fenyegetően összehúzott szemöldök, résnyire vágott szemek, vagy éppen ellágyuló, nőcsábász mosoly kombinációt váltogatta, amikor éppen nem énekelt, mondjuk, hogy korrekten.
Auksz Éva, mint balett-tanárnő remekül táncolt és énekelt egyszerre, elképesztő, hogy mennyire pontos, tiszta és erőteljes tud lenni mindkét műfajban, egy időben. Mrs. Wilkinson az ő előadásában egy kopott, fényét és reményét vesztett, valaha jobb időket látott, kicsit közönséges nőcske, aki túl sokat nem vár már az élettől. Billy felbukkanása azonban belőle is elővarázsolja a jobbik, önfeláldozó, érzékenyebbik énjét. Elhittem neki. Csákányi Eszter, mint nagymama, természetesen remekelt, még a tapsrend alatt is tündökölt. Minden mozdulata, szeme villanása önmagában is megérte az estét. Fillár István árnyalhatta volna még a bokszedző szerepét, de okozott kellemes perceket. Fejszés Attila Tony-ja felejthető, Mező Zoltán Mr. Braithwaite-ja humoros és szórakoztató volt. Az elhunyt édesanya szerepeltetése dramaturgiailag nekem teljesen indokolatlan volt, de legalább Simon Boglárka énekelhetett pár neki való bájos szőke taktust.
Ami viszont - szinte - maradéktalanul tetszett, az a színpadkép volt. A díszletek, a fények, a színek, a jelmezek, a koreográfia teljesen profi volt. Lenyűgözött az akrobatikus repülős jelenet, imádni valók voltak a kis balerina-növendékek (különösen az a kis kerekdedebb, huncut barna szemű tünemény a jobb szélen), a Ziegfeld revüket idéző bohócjelenet. És a váratlanul felcsendülő Csajkovszkij zenéért, a Hattyúk tava betétért külön köszönetet mondtam magamban, mint aki végre kicsit ismerős terepre ért - még ha nem is tetszett maga a táncbetét. Minden virtuozitást, ellenállhatatlan fényt nélkülözött, ezért aztán nem lenne érdemes mindent feladni...Hangsúlyozom, maga a tánc, a koreográfia.
Értékelés: nagyon jó. Az összes hibájával, időnkénti esetlenségével együtt is komoly teljesítmény. És amikor a végén balett-tütüben együtt táncoltak a bányászok, a rendőrök, a gyerekek és az örök hátországot biztosító asszonyok, az szép szimbóluma volt a darab legfontosabb gondolatainak. Könnyed szórakozás, meglepően fajsúlyos gondolatokkal, és alapvetően dicsérendő kivitelezéssel. Nem gondolnám, hogy ez már a Broadway, de ne legyünk telhetetlenek.
Fontos: egész nyáron játsszák az Erkel Színházban!!!
