Mi kell egy jó baletthez? Egyszerű, ám érzelmekben gazdag történet, látványosan ábrázolható momentumok, esetleg jól elkülöníthető idő-tér síkok - vágyak, álmok, emlékek. Tennessee Williams fülledt déli drámájában szinte minden adott a sikeres balett-adaptációhoz. Blanche DuBois, a búra alatt nevelkedett ám elszegényedett, lelkileg összetört déli virágszál a hitelezői elől New Orleansba menekül. Húga, Stella, és annak férje, Stanley Kowalski fogadja be a kényes és törékeny szépséget.
Blanche magával ragadó, sérülékeny, gyengeségében is lenyűgöző nőisége alaposan felkavarja a Kowalski-család és környezete életét. Stella megpróbálja helyreállítani az elszakadt testvér-kötelékeket, felidézni mesébe illő közös gyermekkorukat, megtalálni azt a régi, meghitt harmóniát. Stanley azonban képtelen megbirkózni a Blanche által gerjesztett ambivalens érzéseivel. Egyfelől taszítja a nő finomkodó kényeskedése, állandó piperészkedése, felsőbbrendűsége, különösen, amikor rájön, a tökéletes külső máz mögött mennyire gyarló az asszony. Másfelől ellenállhatatlanul vonzza Blanche felszín alatt parázsló buja érzékisége. Stanley Kowalski egy egyszerű tahó, egyszerű vágyakkal, egyszerű élettel. Fix meló, feleség, szex, kaja, pia, haverok, néha egy kártyaparti, esetleg egy kis feszültséglevezető verekedés. Blanche úgy libeg be ebbe a világba, ahogy egy elegáns fehér liliomszál virágzik ki az árokparti gazosban.
A dolgok látszólag jó irányt vesznek, Stanley barátja, Mitch beleszeret Blanch-ba. Kapcsolatuk ígéretesnek tűnik, ám a nő valójában egyre mélyebbre süllyed depressziójában, olyan emlékek kísértik, amik elől alkoholba, megalázó szexuális kalandokba menekül. Az események és a vágyak villamosa egyre gyorsabban robog a törvényszerűen tragikus vég felé. Mialatt Stella a kórházban szül, Stanley egy részeg éjszakán megerőszakolja Blanche-t. A nő utolsó reménye a normális életre kártyavárként dől össze, ő maga pedig végképp darabjaira hull.
Venekei Krisztina táncos-koreográfus zeneszerzőként Dés Lászlót kérte fel első egész estés balettjához. Ismerve a komponista munkásságát, jó választásnak tűnt egy modern, ám közönségbarát, dallamos kortárs baletthez. S valóban, a zene szép, illik a darabhoz, érzékenyen szolgálja ki a koreográfiát, sajnos azonban rögtön az első jelenetnél Bernstein West Side Story-ja jutott eszembe, s nem is nagyon tudtam szabadulni ettől a déjavu érzéstől.
A Venekei-Dés szerzőpáros képi világban, zenében, koreográfiában teljesen hű akart maradni Tennessee Williams drámájához. Így aztán született egy nosztalgikus tiszteletadás a drámaíró és az ötvenes évek Amerikájának zeneművészete előtt. Az érzelmeket jól kifejező ritmika, a kortárs komolyzene dallamvilága jól vegyítve a dzsessz, vagy a szving populárisabb elemeivel rendkívül szórakoztató és látványos, csak éppen ma már semmi új sincs benne.
Bernstein egy Shakespeare-klasszikust (Rómeó és Júlia) dolgozott fel, mind történetében, mind zeneiségében az ötvenes évek kortárs, lázadó, progresszív módján. Ezzel szemben a Dés-Venekei szerzőpáros klasszikus-újragondolása gyakorlatilag minden elemében az eredeti mű születésének korszakát, az ötvenes éveket idézi. Sőt. Bizonyos mozdulatsorokat kifejezetten a dráma alapján készült híres film egy-egy jelenetéből másoltak be, például amikor Stanley (Marlon Brando) az étkezés végén tüntetően egyesével nyalogatja le az ujjairól a maradékot, míg Blanche (Vivian Leigh) kényeskedve törölgeti a szalvétával a szája szélét. A dráma szinte minden mondatának kifejezett képi megjelenítése is fontos volt, még a nővérek szüleinek halálát is beemelték az emlékezős jelenetek közé.
A történet tehát maradt new orleans-i, a zenei világ is, ehhez alkalmazkodik a díszlet- és a jelmeztervezés. Sajnos semmi, de semmi újat nem sikerült hozzátenni az eredeti mű üzenetéhez, sem zeneileg, sem rendezésben.
Az egyetlen, amiben látványosat alkottak, az a koreográfia - s lássuk be, egy balett esetében ez nem elhanyagolható. A darab ereje furcsa módon a férfi táncosokban rejlik. Stanley (Majoros Balázs) kemény, darabos egyénisége, elfojtottságukban is veszélyt sejtető indulatai lenyűgöző mozdulatsorokban manifesztálódnak. És a többiek mind: Mitch (Biocca Mark James), a jóképű és romantikus udvarló, Pablo (Rónai András József) és Steve (Darab Dénes) egytől egyig remekelnek. Egyik legjobb jelenetük a póker-parti, ahol szinte orrunkban érezzük az alkoholgőzös-férfias macsó világ izzadtságszagát.
A legszebb szerelmi kettős is meglepő módon két férfi, Blanche halálba menekült férje (Radziush Mikhalai) és szerelmének (Taravillo Carlos) duettje.
A Blanche-ot alakító kubai táncosnő, Carulla Leon Jessica teljesítménye tulajdonképpen korrekt. Szépen eltáncolja, amit a koreográfia megkíván, különösen, amíg egyedül van a színpadon. Sajnos, amikor már alkalmazkodnia kell a partnerhez, gyakran pontatlan, mondhatni egyszerűen lassú. S hogy valójában nem kiemelkedő táncos, az számomra akkor derült ki, amikor Stellával (Földi Lea) egyszerre, ugyanazokat a koreográfiákat táncolták. Látható volt a minőségi különbség. Sajnos színészileg sem remekelt, az eredeti darabból elveszett Blanche titokzatos bája, az ellenállhatatlan vonzerő (ami körüllengte később Marilyn Monroe-t is), a védtelen kislány és a szívtipró vamp kettőssége.
Értékelés: Megható, szentimentális, érzékeny darab, szép ruhákkal, látványos díszletelemekkel, szórakoztató, könnyen érthető tánc-nyelven elmesélve, kellemes, ám mély nyomot nem hagyó melódiákkal kísérve. Valószínűleg népszerű és könnyen eladható lesz, de én sokkal többet vártam. Mai mondanivalót, mai zenét, mai rendezést.
Valami kis csodát. Vagy legalább egy villamost a színpadra. A vágy villamosát...
