Az utolsó pillanatig meg voltam győződve róla, hogy Massenet egyik leghíresebb operáját, a Manont fogjuk megnézni. Gondolatban felkészültem, igyekeztem visszaemlékezni Puccini Manon Lescaut-jára, hogy összehasonlíthassam őket. Izgalmas ritkaság, ha szinte egy időben, mindössze nyolc év különbséggel két zeneszerzőt is megihlet egy másfél évszázaddal korábbi történet. (Sőt, előttük harminc évvel Auber írt a történetből vígoperát.)
Ó igen, szerepelt ott másvalaki is a címlapon Massenet mellett: Sir Kenneth MacMillan. Remélem, bocsánatos bűn a táncművészet szerelmesei szemében, de nem tudtam, ki ő. Eddig az előadásig. Bár a kezdet nem nyűgözött le: kedves kis városi terecske, csinos házikók, előkelő urak, koldusok, árusok, vendéglősök, hintók kavalkádja talpig parókás, cukormázszín rokokóban. Vásári forgatag, párocskák, lopott csókok, szerelmes pillantások, zsebtolvajok, mutatványosok... Épp kezdtem megijedni, mennyire fogom én ezt unni?! - amikor hirtelen mintha megváltozott volna a szélirány.
A balzsamos szellő helyett egyszerre csak bántóan éles északi széllökések érkeztek. Furcsán lehangoló jelenettöredékek, durván megragadott karok, megalázó félmozdulatok, ütésre lendülő kezek a mézes-mázas mosolyok mögött. A habos-bájos felszín alól felbukkan az a naturális, durva, szex-centrikus férfivilág, amit jól ismerünk. A vicces, édeskés, helyenként bántóan negédes külső máz időnként széttöredezik, s mi villanásnyi időre bepillanthatunk a XVIII. század valóságába. Ami irritálóan hasonlít a mához.
Prévost abbé regénye a maga idejében bizonyára valamiféle emelkedett, ám tanulságokkal, intelmekkel teli lovagregény lehetett a megtévedt leány, és a sírig hű lovag tragikus szerelméről egy anyagias és romlott világban. De hogy három zeneszerző is elég jónak tartotta egy operájához, az azt bizonyítja, a sikamlós témán, fülledten erotikus helyszíneken, drámai jeleneteken kívül van benne valami sokkal valóságosabb. Van olyan fontos és napjainkban is érvényes üzenete, amitől nem csak Puccini és Massenet, de 1974-ben MacMillan is úgy érezte, színpadra kell állítania.
Manon Lescaut, a tisztességes útról letért nő - igazi traviata. Zárdába készül - valószínűleg nem belső indíttatásból -, de könnyen elcsábul a csinos lovag szerelmétől elkápráztatva. Ám a drágakövek és gazdagság káprázata a szerelemnél is erősebb, bátyja korántsem önzetlen kerítésének köszönhetően a gazdagság szeretője lesz. Ópiumként bódítja el kisstílű, kérészéletű és látszólagos hatalma a férfiszívek fölött, könnyedén hiheti: szépsége, népszerűsége, fiatalsága állandó páncélként védi majd. Mint kábult pillangó libben virágról-virágra, pontosabban ágyról-ágyra, hogy végül szerelmét bűnbe rántva próbáljon meg túljárni kitartója eszén. Bukásuk törvényszerű, a gróf bosszúja elrettentő példát statuál. Lelövi Manon bátyját, a lányt pedig prostitúció vádjával az újvilág egy francia gyarmatára száműzik. Szerelme vele tart, de sem a börtönparancsnok által elkövetett erőszaktól, sem a fizikai leromlástól nem tudja megvédeni. Hiába öli meg a parancsnokot és menekíti ki a lányt, a pillangó szárnyáról a csillámló port a világ már könyörtelenül letörölte, halála törvényszerű.
MacMillan látszólag klasszikus balettet teremtett, látszólag klasszikus díszletekkel, jelmezekkel és mozdulatokkal. Ám minél tovább nézzük a darabot, annál inkább eszmélünk rá, a Manon nagyon is modern balett. Minden mozdulat, lépéssor, pillantás érzéseket közvetít. Fontos a technika, a virtuozitás, de legalább ennyire fontos a színészi játék, a karakterek megformálása, az alkotó gondolatainak expresszív átadása. A díszlet, a jelmezek, a smink, a frizurák tovább erősítik a hatást - bárhol is adják elő a darabot, szigorúan az eredeti látványvilágot kell reprodukálniuk. A buja rokokó díszletek már kezdetektől fogva furcsa, disszonáns hatást keltettek bennem. Először csak viszolyogva néztem a háttér vöröses-barnás, cafatokban lógó drapériáit. Mintha óriás sonkák, vagy félig kikészített bőrök lógnának a csicsás hintók és pamlagok mögött. Aztán megértettem, nem véletlen. Hiszen amit látunk, az csak húsvásár. A nő vagy kivonja magát a piacról (például zárdába, vagy házasságba vonul), vagy gusztusosan tálalva a pultra kerül. Amíg friss és hamvas, az ára csillagászati, de ahogy férfikézről-férfikézre jár - a balettben plasztikusan szó szerint - úgy veszít értékéből, végül alamizsnáért megkapható.
Massenet szépségesen hömpölygő romantikus zenéje is a forma és tartalom közti szakadékot hangsúlyozza, ellenpontozva a kiábrándító realitást. MacMillan a zeneválasztásnál járt utat követett - John Cranko 1965-ben alkotta meg Anyeginjét, Csajkovszkij műveiből válogatva, ám kikerülve a szerző azonos című operájának zenéjét. A Manon hasonlóképp Massenet-művekből áll össze, de az operát itt is kihagyták a válogatásból.
Értékelés: A balett nagyon szép. A lovag szerepében Leblanc Gergely is nagyon szép. Szépen is táncol. És sajnos ez minden, ami róla elmondható. Ám ha Manon: Cristina Balaban a színpadon van, szinte csak őt nézzük. Még akkor is, ha csak megrándul a keze, megremeg a lába, vagy félrekapja a fejét. Kisugárzása, színészi kvalitásai és mondanivalója van. Leblanc Gergely esetében nyilvánvalóan szerepet játszik az is, hogy nagyon nehéz és különleges, tehát fokozott figyelmet igénylő mozdulatokat kell végrehajtania, de azért azon a két arckifejezésen kívül, amit a darabban láttunk tőle, mutathatna valamivel többet is. A táncosok hozzák a kötelezőt, bár néhány esetben zavaróan nem sikerült egyszerre mozogniuk. A zenekar, Kesselyák Gergely vezénylete alatt viszont gyönyörűen szólt. Lenne még mit csiszolni rajta, de így is óriási élmény.
