Nagyon szeretem Dragomán György írásait. A fehér király is ott állt régóta a könyvespolcon. De az utóbbi időben sosem éreztem úgy, hogy azzal a figyelemmel tudnám elolvasni, amit ez a regény megérdemel. Ott állt a díszhelyen, és várta a találkozást... De a film beelőzte - sajnos. Illetve talán mégsem. Mert most sürgősen el kellett olvassam, hogy megbizonyosodjak róla, nem az író tehet a filmről. A fehér király, Dragomán György könyve valóban remekmű. Sajnos A fehér király, Jörg Tittel és Alex Helfrecht filmje viszont nem az. Ellenkezőleg...
Az első filmes házaspár túlontúl nagy fába vágta a fejszéjét. Egyszerűen nem értették a lényeget. Dragomán gyönyörűséges novellafüzéréből egy furcsa hibrid született. Mintha összekotyvasztottak volna valódi történelmi eseményeket, létező diktatúrákat és filmes fantasy-történeteket, óvatosan elkerülve az egyetlen valós hátteret, a Ceausescu-érát. Ám került a filmbe helyette egy kis tinédzser-túlélési valóságsó az Éhezők viadalából; horogkeresztre emlékeztető jelkép és hitlerjugend-kiképzés a fasiszta Németországból; megalomán szobor és május elsejei kötelező boldogság-himnusz vadászgépek díszbemutatójával fűszerezve a Sztálini Szovjetúnióból; agrár-államdiktatúra Észak-Koreából; kosszal és vérrel dekorált őrültek furcsa járgányban a Mad Maxből.
Fürdőszoba és vécé nélküli szükséglakások a senki földje közepén, katonai kiképzés az iskolában tanulás helyett, tévé-rádió-telefon mentes lét. Házkutatások, múlt századi, gagyi térfigyelő kamerák, kopott bádog figyelmeztető táblák egyszerű drótkerítéseken, az egyetlen kommunikációs lehetőség valami fura fali hívóka, ami egy diszpécserközponton keresztül kapcsolja a kért személyt - ám a másik oldalon futurisztikus, XXI. századi csodaautók, hangparancsra működő világítás-hangulatfény kapcsolók, élő közvetítés a kivételezettek pezsgő életéről... Ahogy azt Móricka elképzeli - mondanánk amúgy pestiesen. Ahogyan egy fiatal, nyugat-európai házaspár elképzeli a diktatúrát. És ez a lényeg. Hogy mindössze erről szól a film, jószándékú, de tapasztalatlan művészek fejében élő hamis diktatúra-képről.
Pedig A fehér király ennél sokkal több. Érzékeny történet arról, hogyan éli meg egy kiskamasz a felnőtté válást. Sok szempontból ugyanazokkal a problémákkal, helyzetekkel küzdve, mint szerencsésebb, demokráciában felnövő társai - barátság, bandaharc, iskolai kudarcok, a szexualitás felfedezése, ellentét a gyermeki mindenáron való igazságkeresés és a felnőtt világ hazugságai között. Ám a diktatúra nyilvánvalóan rányomja a bélyeget a hétköznapokra, korán felnőtté érlelve Djatát. A regény fájdalmasan érinti meg az olvasót, együtt éljük meg a főszereplővel kalandjait, együtt rettegünk, szégyenkezünk, szeretünk, lélegzünk vele. A film pedig csak kívülről karcolja a felszínt, a hiányzó érzéseket klisékkel, olcsó és didaktikus szimbólumokkal pótolva.
Pedig olyan szépen indul... Rögtön felismerjük a helyszínt, valahol a Dunakanyarban, egy holtág romantikájában játszik együtt Papa, mama, kisfiú. Aztán a kamera rájuk közelít, és a varázs elvész. Nem is azért, mert az a kis hegy ott a háttérben valószínűleg beomlana az alatt az orbitálisan túlméretezett szigonyos szobor alatt, még csak nem is azért, mert a cuki, ám utópisztikus nyitójelenet elő sem fordulhatna - ha a későbbi történések fényében vizsgáljuk. Sajnos közelről a szereplők sem hihetőek. Apa (Ross Partridge) kiköpött amerikai sztár, egy fekete szemű Hugh Jacmann. Anya (Agyness Deyn) igazi dögös huszonévesnek tűnő gazella, bármilyen kopott egyenrongyokba öltöztetik, valahogy nem hiteles egy kiskamasz törődött édesanyja, és egy elhurcolt férj reményvesztett, elkeseredett feleségének szerepében. Djata (Lorenzo Allchurch) tiszta, ártatlan és eltökélt, kár, hogy a film nem használja ki jobban a benne rejlő lehetőségeket.
Rendesen nemzetközivé igyekeztek tenni a dolgokat, valamint gender szempontból is divatossá: a főszereplőknek vannak afro-amerikai sorstársai, szám szerint épp egy családnyi (s micsoda véletlen, pont velük lesz Anyának komoly problémája), aztán valamilyen távol-keleti statiszták is, de azért az elnyomó oldalon csak a fehér-kaukázusi típus fordul elő. Viszont Anyát egy tábornoknő (Greta Scacchi) próbálja megerőszakolni - éljen a nemi kiegyenlítés!
Percről percre végig tudnám sorolni, mely jelenetek miért maradtak disszonánsak, miért és hol zavaró a komolyabb mélyre tekintés, az összefüggések hiánya. Persze vannak sikerült jeleneteket (az ikrek és Djata közti késes epizód például), és vannak igazán eltalált szereplők. Az első valóságos élmény az a pillanat volt, amikor Nagyapa (Jonathan Pryce) feltűnt a színen. Mintha végre beléptem volna Dragomár György világába.
Értékelés: Sajnálom, kár volt érte. De a könyvet, azt mindenkinek ajánlom, feltétlenül, mindenképpen!
