Furcsa egy film ez a Mindenki. Első látásra olyan kis egyszerű, bájos, mintha csak egy alsó tagozatos olvasókönyv egyik szemelvénye lenne, lelkes gimnazisták média-szakkörében megfilmesítve.
Meghatódásomat, megérintettségemet betudtam saját nosztalgikus emlékeimnek és a történet líraiságának. De valahogy nem akart kimenni a fejemből. Sem a Serkenj fel, kegyes nép dallama, sem a film egyes pillanatai. Folyton azon kaptam magam, hogy szinte erőszakosan beférkőzik a gondolataim közé. Arra kényszerít, hogy kérdéseket tegyek fel, vitázzak a különféle kritikus hangokkal és saját magammal. Megnéztem hát még egyszer. Azóta a film inspirálta gondolataim csak egyre többen lettek.
Pedig a történet valóban egyszerű. Új kislány az iskolában, szolid-szép gyermek Madonna. Új barátnő, új énekkar, új tanárnő, kórusverseny, felkészülés. Lelkesedés, megaláztatás, bánat. Barátság, büszkeség, összefogás, győzelem. Hát látszólag ennyi az egész.
Rám rögtön hatott, de értettem a kritikus hangokat. Tagadhatatlan: múlt és háttér nélküli, sematikus karakterekkel bíró szereplők (jók és rosszak), didaktikus mondanivaló, kiszámítható befejezés, unalmas hepiend. Zsófi (Gáspárfalvi Dorka), a szép, szőke újkislány ártatlan és lelkes, ráadásul rögtön talál barátnőt, nem is akármilyet. Liza (Hais Dorottya) bájos, pisze, szeplős, barnahajú, talpraesett. Kedves, határozott egyéniség, az igazság bajnoka. Erika néni (Szamosi Zsófia), a karvezető, csinos, fiatal, szigorú, de igazságos - csak éppen nem tud ellenállni a siker vonzásának. És nála a cél valóban szentesíti az eszközt, a kórusnak mindenáron nyernie kell. Még akkor is, ha ez bizonyos kórustagok számára azt jelenti, hogy parancsra, titokban, cinkostársként csalnak. Ám Liza és Zsófi nemcsak hogy nem vesznek részt a csalásban, de a maguk oldalára állítják az egész kórust, és elegánsan megleckéztetik a tanárnőt.
Tény, hogy nem tudni, honnan jött Zsófi, miért váltott iskolát, hogyan lettek ennyire jó barátnők Lizával egyik pillanatról a másikra. Tény, hogy mai szemmel fura iskolaköpenyben látni tanárt-diákot, ahogy meglepő az is, hogy a gyerekek ugyanazt a tapsolós játékot, ugróiskolát játsszák, mint az én gyerekkoromban. Nem tudjuk, miért vették fel Zsófit meghallgatás nélkül a kórusba, hogyan tudna azonnal szerepelni egy versenyen a többiekkel teljesen friss tagként, ahogy azt sem, Erika néninek miért olyan fontos a győzelem, miért nem magyarázza el a gyerekeknek a helyzetet, és miért nem teszi ki egyszerűen a kórusból a nem oda valókat.
De próbáljuk meg máshonnan közelíteni. Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a rendszerváltás után nem sokkal, valahol az Európai Unión túl, kis Magyarország frissen "felszabadult" kies tájain, volt egyszer egy iskola... Próbáljunk meg úgy nézni a Mindenkire, mit egy mesére. Ugye senki nem firtatja a kis hableány családi hátterét, nem kéri számon a vasorrú bábán a motivációkat, vagy csodálkozik el azon, hogy Csipkerózsika rögtön ébredés után beleszeret a hercegbe.
A Mindenki ugyanis nem ralista dráma, hanem mese. Mese egy kislányról, aki egy teljesen új szituációban találja magát. Naivan és bizalommal néz a jövőbe, de gyorsan elveszíti "ártatlanságát". Az első pofont onnan kapja, ahonnan legkevésbé várná: egy okos felnőttől, akire a vezetést bízták. Azzal kell szembesülnie: vagy megalázkodik, behódol és a "nagyok" játékszabályai szerint játszik, vagy kimarad, lemarad, elkallódik. Mi persze értjük, hogy a vezetők jót akarnak, sikert mindenkinek, mégis, minden porcikánk tiltakozik a hazugság, a csalás, a kirekesztés, az érdemtelen dicsőség ellen. És ami az életben oly ritkán történik meg, de a mesék csodálatos világában szívmelengető bizonyosság: az igazság győz, a jó elnyeri méltó jutalmát (varázsütésre minden gyermek ajkán tisztán zeng az ének), a rossz pedig megérdemelt büntetését.
Helyettesítsük be Zsófit egyszerű magyar emberekkel, és gondoljunk vissza 1989-re. Amikor még talán hittünk abban, hogy mostantól mi is tagja lehetünk egy győzedelmes csapatnak, egy olyan társaságnak, ahol kedvesen fogadnak, ahol a szabályok tiszták és átláthatók, ahol a vezetők a közös sikereinkért dolgoznak és ahol egyformán van esélyünk a boldogulásra. Aztán mi is elveszítettük az ártatlanságunkat. Talán éppen 1991. táján.
Deák Kristóf Oscar-díjas kisfilmje nem véletlenül játszódik 1991-ben. Nem véletlenül sematikus és didaktikus mese. A lehető legegyszerűbben akarja megmutatni, van rá mód. Le lehet számolni hazugságainkkal, be lehet vallani hiányosságainkat, elkövetett bűneinket, meg lehet szabadulni hamis sikerekkel kecsegtető vezérektől.
A Mindenki egy olyan mese, ami mindenkiben felidéz emlékeket, homályos érzéseket, hangulatokat - hisz iskolába mindannyian jártunk. Sok kritikát, kommentet, gratulációt, hozzászólást elolvastam. A meglepő nem az volt, hogy sokan egyáltalán nem tartják jó filmnek (a vélemény szabad), hanem hogy mennyire sokszínű érzelmeket ébresztett. Ahány néző, annyiféle megközelítés, emlék, gondolat, hiányérzet - egy mindössze kevesebb mint félórás filmtől.
És az az utolsó dal..., mesebeli.
Értékelés helyett:
Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.
Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.
Szállj, szállj felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.