Az Andrea Chénier egy olasz zeneszerző verista (igazsághű) darabja a francia forradalomról. Illetve szerelemről és halálról a történelem viharában, romantikus idealizálás és önmagukért való szép dallamok nélkül. Opera az arisztokrácia bukásáról, kiszolgáltatott szerelmesekről és áldozatkész szolgáikról, szigorúan naturalisztikusan, szépítés nélkül. Elméletileg.
Bár Umberto Giordano nem egy egyoperás szerző volt, s több mint nyolcvan évet élt meg, egyetlen hangos és időtálló sikerét alig harminc évesen, ezzel a művel aratta. De valljuk be őszintén, azért ez az opera sem veszi fel a versenyt az igazi sikerdarabokkal. Inkább amolyan majdnem-mű. Majdnem valóságosnak tűnő események, majdnem fülbemászó dallamok, majdnem működő karakterek, majdnem hihető dráma.
Tulajdonképpen a zenéje a legsikerültebb - ami egy opera esetén komoly előny. Hömpölygő, embert próbáló, komoly énekesi kihívást jelentő áriák és duettek, kellemes összekötő zenék és táncbetétek. Ám valahogy egyetlen dal sem ragad meg a fülünkben. Elindul egy ígéretes ív, aztán mintha a szerző meggondolta volna magát, egy teljesen más dallammal folytatja. Az énekeseknek nyilván nincs könnyű dolguk, sem a betanulással, sem a fizikai teljesítménnyel, mert időnként elképesztő hangerőre van szükségük, hogy felvegyék a versenyt egy fortissimóban zengő nagyzenekarral.
Szerencsénk volt az énekesekkel. Fekete Attila tenorja szépen szólt, nem volt sem intonációs, sem ritmus hiba, a karakter is közel áll hozzá, legfeljebb a magas hangok voltak élesebbek a kelleténél, de összességében szépen teljesített. Lukács Gyöngyi elegáns, telt szopránja fénykorának Turandot-i klasszisát idézte. Az ő Madeleine-je már a kezdettekkor is érett és öntudatos, a végkifejletre pedig egyértelműen győztes drámai hősnő. Kálmándy Mihály remek Gérard, de ez nem meglepő, ő az operaház egyik legerőteljesebb, legszebb hangú, és színészileg is a legbiztosabban teljesítő férfi énekese.
Ám ez azért kevés a boldogsághoz. Sajnos az Andrea Chénier leggyengébb pontja maga a történet, amit egy különleges, vagy különlegesen jó rendezés - eltolva a súlypontokat, átértelmezve az eredeti, kicsit poros 1897-es librettót - feledtethetne. Sajnos Selmeczi György nem élt a lehetőséggel. Saját bevallása szerint is csak Giordano eredeti instrukcióit követte: "A szcenírozás tehát annyiban nem volt nagy feladat, hogy nagyon pontos a szerző. Ha az ember úgy dönt, hogy azt tiszteletben tartja, akkor megy minden a maga útján." Hát én nem bántam volna, ha Selmeczi nem hagyja, hogy menjen minden a maga útján...
De mi a baj a történettel? Látszólag tényleg verista, valóságos, megtörtént eseményeken alapul. André Chérnier valóban élt, valóban költő volt, akit kivégeztek a francia forradalom alatt. Az opera kulisszái mind jól ismertek a történelemkönyvekből. Az első felvonásban még az Ancient Regime idején járunk, a rokokó modorosság mindent pasztell cukormázba burkol - díszletet, ruhát, verselést, zenét egyaránt. Aztán a második felvonásra öt évet ugrunk, a ledöntött Bastille romjainak árnyékában kemény szavak, erős színek és félelemben-eufóriában vergődő dallamok bukkannak fel. Marat már halott, a forradalom éppen falja gyermekeit. Madeleine, a bujkáló grófkisasszony végre találkozik a titokban rajongott, valaha a szülői házban, egy bálon megismert Andrea Chénier-vel. Ám Gérard, a rettegett közép-népvezérré avanzsált grófi inas is szemet vetett (már rég) Madeleine-re.
A két férfiú párbajából ugyan a költő kerül ki győztesen, ám a harmadik felvonásban - közvetetten - éppen ennek köszönhetően a rögtönítélő bíróság halálra ítéli. Az utolsó felvonás börtönjelenete talán a legletisztultabb, zeneileg legmegkapóbb - és a legkevésbé verista. Madeleine beszökik a börtönbe, és egy ártatlanul elítélt anya helyett szerelmével együtt vállalja a halált. Andrea pedig boldogan tudomásul veszi. Nyilván úgy gondolja, a lány élete őnélküle mit sem ér, és egyébként is, talán könnyebb így szembenéznie a guillotine-nal...
Luigi Illica és Giordano librettója sokat akar, túl sokat. Nagy történelmi tablót, filozofikus mondanivalót, nagy szerelmet, tragikus tanulságokat. De sajnos nem működik. Döcögős a történetmesélés, a nagypolitikai háttér és a "kisember" életének találkozása, hiteltelenek a karakterek, érthetetlenek a cselekedetek. És a rendezés, ami kiszolgálja a szerzőket, csak további bakikat vét. Mert az hagyján, hogy a bírósági perre besétál egy vak öregasszony, aki családja utolsó sarját ajánlja fel a forradalom áldozati oltárán - de az mégiscsak vicces, hogy ezt a teljesen üres színpadrészen teszi, s közben olyasmit énekel, hogy engedjetek át! Majd Gérard énekli: helyet, helyet - miközben a kutya sem állja útját. Nálam sajnos az ilyen disszonanciák legalább annyira bántók, mint az intonációban esettek.
Értékelés: négyes alá. Giordano kellemes, de nem világraszóló operáját az énekesek teljesítménye körülbelül annyira húzza fel, amennyire a rendezés le. A díszletek és a jelmezek szépen kiszolgálják a darabot, a rokokó báliruhák egyenesen megdobogtatták a szívem. Különösebb mondanivaló, vagy új gondolat a forradalomról, avagy arról, hogy az egyén boldogságát mennyiben determinálják a történelem viharai, nekem nem jött át. De korrektnek korrekt, megismerkedni érdemes vele.
