Race: faj, fajta, rassz, életpálya, verseny, fut, száguld, versenyez, teljes erővel működik, vágtat...
RACE. Ennél jobb címet el sem tudnék képzelni. Ha csak annyit tennék hozzá: Jesse Owens, afro-amerikai sportoló, 1936, Berlin, olimpia, Hitler - már el is mondtam minden fontosat a filmről. Ez az írás éppen ezért nem is a filmről fog szólni elsősorban, hanem sportolókról, teljesítményről, emberségről, olimpiákról, politikáról. Aki filmkritikát szeretne, az ne is olvassa tovább.
James Cleveland (J.C. > Jesse) Owens (Stephan James) 1913-ban született Alabamában, a legnapfényesebb és legsötétebb délen, tizedik gyerekként. Családja 1922-ben költözött Clevelandbe (Ohio), hogy maguk mögött hagyják a velejéig szegregált, kegyetlen déli államokat, a gyapotszedést, a kilátástalanságot. A gyermekek munkájára Cleveland-ben is szükség volt, a kis Jesse dolgozott többek között kifutófiúként, rakodómunkásként, cipészinasként. S közben felfedezte: imád futni. Középiskolás korában aratta első komoly sikereit, beállította a 100 yardos síkfutás és a távolugrás világcsúcsát, hogy aztán az Ohio Állami Egyetem hallgatójaként megdöntse azokat.
Larry Snyder (Jason Sudeikis) edzői munkájának, saját hihetetlen tehetségének és szorgalmának köszönhetően övé lett a sportvilág legsikeresebb háromnegyed órája - 1935. május 25-én 45 perc alatt beállított egy világcsúcsot (100 yard síkfutás), és megdöntött hármat (távolugrás, 220 yard síkfutás és 220 yard gátfutás). S miközben az Egyesült Államok egyik legnagyobb esélyeseként várta az olimpiát, nem lakhatott az egyetemi kollégiumban, ha a csapat utazott, Owens a "csak feketéknek" szálláson lakott és a "csak-feketéknek" étkezdékben evett a csapattársaitól elszigetelten. Ösztöndíjat nem kapott, így a tanulás és a sport mellett kénytelen volt dolgozni is.
Ekkor a hitleri Németország már gőzerővel készült az olimpiára. Hitler elsősorban meg akarta mutatni a világnak Németország erejét, nagyságát, vezető szerepét Európában (és a világon), mindezt békés, toleráns álruhában. Ám egy pillanatig sem próbálta meg eltitkolni, mennyire fontos számára az erő, a katonai jelenlét, a feltétlen alázat és hit a vezérben. Albert Speer, birodalmi főépítész az egész fővárost tervezte átépíteni, de előtte bemelegítésként életre álmodhatta a monumentális olimpiai stadionokat, sportlétesítményeket. Berlint olimpiai és horogkeresztes zászlóerdőkbe burkolták, az árulkodó (zsidó-, cigány-, homoszexuális-ellenes) táblákat eltávolították. Eközben Amerikában komoly lelki válságot okozott Jesse-nek saját jogvédő közössége. A dilemma valós volt. Indulni, vagy nem indulni? Egy "nigger" sportoló képviselje az országot, legyen bokréta a nemzet kalapján, hogy győzelmével a Führer fajelméletéből is csúfot űzhessenek. Aztán amikor a sportoló hazatér, sunnyogjon be a hátsó ajtón az őt ünneplő vacsorára a Waldorf Astoriába, vegye tudomásul, hogy azért ő másodrendű állampolgár maradt. S hogy ne haljon éhen, lépjen fel cirkuszokban, többek közt lovakkal versenyezve....
Megható mellékszála e történetnek Jesse és Luz Long (David Kross) barátsága. A német reménység, az "árja" élsportoló nem hogy nem tudta megverni barbár, színesbőrű vetélytársát, de még segített is neki. Összekötötte őket az alázat, a sport, a tiszta verseny és a szabadság szeretete. Long kegyvesztetté vált, besorozták, 1943-ban vesztette életét a szicíliai fronton. De addig leveleztek, s Long kérésére Owens a háború után meglátogatta Long fiát, hogy elmondja neki, milyen a férfibarátság, hogyan nem hagyták ők ketten, hogy közéjük álljon bőrszín, nemzetiség, háború.
Értékelés: A film látványos, gyönyörű felvételekkel, érdekes háttér-információkkal, finoman megrajzolt társadalomkritikával. Informatív és szerethető, korrekt rendezés - Stephen Hopkins meg sem próbálta elterelni a figyelmet Owensről, a világ "csak" annyiban jelenik meg, amennyiben őt érinti. Ez a visszafogottság, a történelem kegyetlenségének csupán jelzésértékű megjelenése egy fikarcnyit sem von le a film drámaiságából.
Nem hinném, hogy én lennék az egyetlen, aki úgy érzi, az HBO a legjobbkor tűzte műsorára ezt a nem is oly' régi filmet. Vad indulatok csapnak össze ezekben a hetekben arról, kell-e nekünk olimpia. Aláírásgyűjtés, hazaárulózás, "demokratikus" rendőrkordonok, reklámokban mosolyogva agitáló élsportolók. Hazaszeretet, nemzet, összefogás, közös cél, győzelem, felvirágzó, sikeres ország - érvek az egyik oldalon. Korrupciótól, hatalmi mámortól, félelemtől, hamis hazaszeretettől fuldokló, az egészségügyért, oktatásért, demokráciáért aggódók a másik oldalon. Anélkül, hogy állást foglalnánk, érdemes elgondolkodni pár dolgon. Miért volt Hitlernek annyira fontos ez az olimpia? Mire használta? Mit hirdettek és mit tettek közben? Mennyire független egy sportoló bármely őt "tartó" hatalomtól? Mit ér a győzelme a konvenciók, a bigottság ellen? Nálunk kiknek fontos és miért? Amivel elégedetlenek vagyunk, azon változtat majd? Az emberek majd kevésbé lesznek cigánygyűlölők, ha egy roma fiú olimpiát nyer? Jobban elfogadjuk majd a másságot, ha paralimpikonokat kell felsegíteni a nem akadálymentesített buszokra? Megkedveljük esetleg a multikultiságot, ha egyszerre megtelik Budapest afrikai, maori, dél-ázsiai emberekkel? Nem sikítunk rendőrért? Megtanulunk addigra a kedvükért külföldiül?
Lennének olyan válaszok, amik a mérleg serpenyőjét az igen felé billentenék. Mindenki próbálja őszintén végiggondolni, és azután válaszolni arra, kell-e nekünk olimpia. 
