Kislány koromban arra vágytam, hogy egyszer megnézhessem az Aidát a veronai arénában, igazi elefántokkal, tevékkel, tűznyelőkkel, zsonglőrökkel, a statiszták tömegét gyönyörű jelmezekben a látványos és monumentális díszletek között. Mostanra már láttam Veronát, az arénát, és az Aidát (többször is), igaz, külön-külön.
És ma már inkább arra vágyom, hogy legyen jelen - természetesen a megfelelő színvonalú éneklés és történetmesélés mellett - a gondolat. A díszletben, a jelmezekben, a mozdulatokban, az énekesek színészi teljesítményében, egyszóval a rendezésben. Éppen ezért kifejezetten izgatottan vártam Mohácsi János első munkáját az opera műfajában.
A színház (opera) kicsit olyan, mint a szerelem, az első pillanat sok mindent eldönt. Bele tudunk szeretni egy nekünk tetsző, csinos, vagy kifejező színpadképbe, az először felbukkanó szereplők megjelenésébe. Majd sokáig meg tudjuk bocsátani az előadás esetleges hibáit. Vagy éppen fordítva, felgördül a függöny, a látványtól kiráz a hideg, és nagyon sok mindennek kell történnie ahhoz, hogy mégis megszeressem az előadást. Mohácsi János Aidája az utóbbi eset volt.
Felgördült a függöny, és elém tárult egy meglehetősen hagyományos - homokkő falakon türkizkék hieroglifák - színpadkép, ahová katonák rohantak be, világháborús rohamsisakban, könnyeden elegáns, aranyszínű ágyékkötő szoknyácskával kiegészített homokszínű egyenruhában. Verdi finom, halk, érzékeny nyitánya alatt a katonák némán kivégeztek pár embert műanyag gépfegyvereikkel a fényképezőgépek és kamerák kereszttüzében, majd mikor a csapó lecsapott, a "halottak" felpattantak, és a katonákkal együtt elhagyták a színpadot. (Film a filmben - mellesleg ezt Szinetár már "ellőtte" egy Carmen rendezésben.)
Hömpölyög a történet (aki ezt olvassa, feltételezhetően ismeri a sztorit, nem részletezem), az egyiptomi arisztokrácia és papság egy kicsit bocskaira, illetve az alkotmánybírák talárjára emlékeztető, fekete alapon rengeteg arany díszítésű ruhában csillog a színpadon. Jól kiegészíti a fekete-arany ragyogást a katonák keki-arany egyenruhája, az etióp ellenség piros-ezüst viselete. Kellemes vizualitás, könnyen megfejthető üzenetekkel. De sokkal jobban érvényesülne egy jellegtelen, sötét háttér előtt. Vagy egy romos kőrengeteg előtt? Mohácsi János ugyanis azt írta, Tammam Azzam Freedom Graffity című alkotása ihlette ezt a rendezést. Ez a kép segítette hozzá, hogy olyan rendezői szempontból mesélje el a történetet, amilyenből még senki. Ez egyrészt konkrét tévedés, nem is egy rendező szempontja volt megmutatni a háborúk hiábavaló gyötrelmeit. Másrészt a háború kínjait nem fogjuk jobban átérezni attól, hogy a felvilágló hieroglifák hirtelen felismerhetővé (helikopter, hadihajó, pisztoly) válnak, vagy hogy XX. századi katonák átvérzett kötéssel a fejükön, gépfegyverrel a vállukon, az ókori görögök (!) által feltalált, óriás merőkanálnak álcázott katapultotokat szenvednek át a színpadon, majd ráadásnak épp a fáraó előtt ejtik el sebesült társukat hordágyastól... A darab egyébként a rémségeket már korábban előrevetítette, fiatal, fehér ruhás szüzet áldoztak a hadjáratot megelőzően, a templom szentélyében. Engem kifejezetten taszított az előbb magzati pózban szenvedő, majd végül rituálisan agyonszurkált áldozat tánca, arról nem is beszélve, hogy az egyiptomiak sosem áldoztak embert. Mohácsi folyamatosan, hangosan üvölti az arcunkba: a háború szörnyű, és véres, és hiábavaló!
Pedig talán elég lett volna Tammam Azzam kifestett romja háttérnek, néhány finom vizuális metafora, jelzésértékű, kortalan díszletelem, még ennél is letisztultabb, kevésbé egyiptomi jelmez. Hiszen ha az általános háborúról szólunk, mi szükség az egyiptomi utalásokra? Miért kell a táncosoknak "egyiptomiul" tartani a kezüket? Mi szükség az egyiptomi főistenek jelképeire? Ha a szír háború ihlette meg, miért nem vitte végig ezt a vonalat? Ma már világ operaszínpadain megszokott és talán el is várt az operák teljes át- és újraértelmezése. S persze teljesen elfogadott a tradicionális rendezés is. Mohácsi elakadt valahol félúton, s ettől az opera elvesztette sejtelmes, varázslatos, indirekten, szerelmi háromszögbe csomagolt, erősen árnyalt üzenetét. Nincs választásunk az értelmezésben, erőszakosan az arcunkba tolják: itt és most arról van szó, milyen borzalmas a háború. Pont.
Szerencsére Mohácsi János sokkal tehetségesebb annál, semmint hogy hagyja teljesen elveszni az illúziót. Amikor nem akar valami nagy, egetrengető, egyetemes üzenet mindenáron átadni, helyette a szereplők érzéseire, kiszolgáltatottságukra, vágyaikra reflektál, a darab élni kezd. A legszebb részek azok, amikor Aida, Amnerisz, és Radamesz egyedül, vagy duettben marad a színpadon, elsötétül a háttér, és megelevenednek az ÜZENETEK mögé rejtett érzések. A rendező érezhetően otthonosabban mozog ebben a léptékben, kifejezetten szépek a szereplők finom kézmozdulatai, egymás felé fordulásuk, szenvedélyük és szenvedésük látványos (Amnerisz) vagy éppen visszafogott (Aida) előadása. A zárójelenet pedig (szinte) feledteti az opera első fele miatti csalódottságomat. Radamesz és Aida pátosz és túlzások nélkül vesz búcsút a földi világtól, Amnerisz pedig nem felettük állva siratja szerelmét, hanem egy térben a szerelmespárral, szinte velük halva, reménytelen magányra kárhoztatva festi alá duettjüket.
Boross Csilla Aida szerepében remek, hangja fényes és csillogó, pianóban is úgy szól, mint egy csengettyű. Szerepformálása visszafogott, de határozott, sokkal kevésbé hagyományos, mint Komlósi Ildikó Amnerisze. Sajnos a művésznő hangja már nem a régi, a túlzott vibratók hivatottak elfedni az intonációs problémákat, de a negyedik felvonásra magára talált, s nem csak a hangja, de szívbemarkoló alakítása is a világhírű dívát idézi. Sajnos tenorokkal még mindig nem állunk jól, a kissé elmackósodott Fekete Attila az évek során megőrizte ugyan erőteljes, és a középlágéban kifejezetten szép orgánumát, de sajnos pontatlansága sem az intonáció, sem a ritmika terén nem javult jelentősen. Olyannyira, hogy időnként nem csak ő, de Komlósi Ildikó is elszakadt a zenekartól.
Értékelés: egyfelől bátortalan, másfelől erőszakosan didaktikus, helyenként látványos, helyenként meghatóan érzékeny rendezés. Egyértelműen igaz rá a kevesebb néha több szólás. Kevesebb látványelem, kevésbé direkt kifejezésmód, s valamivel erőteljesebb színészi játék sokat javított volna. De így is fontos darab. Nem csak azért, mert Verdi zenéje mindig gyönyörű, hanem azért, mert minden hibája ellenére fontos lépés ez is magyar operajátszás életében. Mindent egybevéve, feltétlenül ajánlom, s remélem, rendez még Mohácsi operát. Lesz ez még sokkal jobb is.
P.S. Valaki elárulhatná, az az öt (miért pont öt?!) fekete kapucnis alak, akik állandóan felbukkantak, és a szereplők körül kerengtek indokolatlanul, mit jelképeztek? Szellemek? Minek a szellemei? Miért?
Végül pár kép német, holland, ausztrál, amerikai operaszínpadokról és rendezői elképzelésekről:
Katonai vonal
Vallási vonal
Édes Anna típusú Aida
Pénzemberek puccsa
