Xavier Dolan filmje nehéz és fájdalmas. Fullasztó hőség, nyomasztó várakozás, lassan múló idő, elbicsakló kérdések, kényszeredett válaszok, elfojtott indulatok, erőltetett vidámság, egymás mellett elbeszélés, robbanás közeli atmoszféra... Valahol a világ végén.
Volt egyszer egy átlagos, talán boldog család: papa, mama, két fiú- és egy leánygyerek. Kis házzal, autóval, vasárnapi kirándulásokkal, egyszerű vágyakkal. Aztán a legidősebb testvér, Louis, híres és sikeres író lesz, elhagyja az otthonát, és messzi földre költözik. (Bár ki tudja, talán fordított sorrendben tört a dolog.) És tizenkét évig gyakorlatilag a családja felé se néz. Csak levelezőlapok érkeznek akkurátusan mindenkinek karácsonyra, húsvétra, születésnapokra, mindössze pár semmitmondó, kedves sorral.
Jean-Luc Lagrace 1990-ben bemutatott, azonos című drámája ezen a ponton kezdődik. Louis tizenkét év után váratlanul hazalátogat, hogy elmondja a családjának: haldoklik. Igazi kamaradarab-alaphelyzet ez. Gyanútlanul készülődő, izgatott családtagok, ünnepi ebéd, suta beszélgetések, titkok, növekvő feszültség... Furcsa módon a hangulat Az ünnep című darabra emlékeztet (Pesti Színház, 2006.) - ami viszont az azonos című, 1995-ös filmből készült. Ám míg Az ünnepben a szereplők feltépik a sebeket, a vádak, a kínos kérdések, a sérelmek, a védekezések felszínre törnek, és bekövetkezik a katarzis, addig Dolan filmjében csak kapirgálják a felszínt. Minden egyes karcolásnál régi sebek gennyes góca fakadna ki, ha nem ragasztaná le valaki azonnal egy ragtapasszal.
Nem tudjuk, hol játszódik a történet, miért szakított Louis (Gaspard Ulliel) ilyen drasztikusan a családjával, szerepet játszott-e ebben nyíltan vállalt homoszexualitása. Nem tudjuk mi történt az édesapával, sőt azt sem, mi Louis betegsége. Nem tudjuk, a hétköznapokban milyen Antoine (Vincent Cassel) és Catherine (Marion Cotillard) házassága, mivel foglalkozik Suzanne (Léa Seydoux), dolgozik vagy tanul, van-e szerelme, jár-e bulizni. S legfőképp nem tudjuk, mit érezhet az állandó mosolyra sminkelt, merev bohócálarc mögé bújt Anya (Nathalie Baye). Neki még neve sincs, ő csak egyszerűen az örök Anya, aki mindenkinek megbocsát, minden problémát megoldani vél egy kiadós ebéddel, aki mindig, mindenáron családi békét szeretne, de különösen ma, amikor a legkedvesebb, a tékozló fiú végre hazatér. Nem érdekli, miért, talán fél is megtudni. Érzi a tragédia előszelét - hiszen egy váratlan látogatás semmi jót nem jelenthet -, de mintha hinne az ősi praktikákban, a tökéletes család tökéletes működésének rontást távol tartó erejében.
A kirobbanni készülő veszekedést elsősorban ő, az Anya igyekszik csírájában elfojtani, ő próbálja folyamatosan összebékíteni a testvéreket, felidézve a régi szép időket, a boldog családi idillt. S miközben folyamatos fecsegése elnyomja Antoine szinte gyűlölködő beszólásait, Suzanne dacos hisztijét, Cathrine butácska dadogását, kitölti az üresjáratokat, ott lebeg a soha fel nem tett kérdés: miért? Miért nem jöttél eddig haza Kisfiam, és pont most miért?
Ám fel nem tett kérdésre nem jöhet válasz. Louis elveszetten botorkál családja és emlékei romjai között, fáradtan mosolyogva igyekszik megértő és nagyvonalú maradni, próbálja átérezni és elfogadni sérelmeiket, s mindeközben megtalálni a pillanatot, hogy elmondja látogatása okát. Aztán lassan ráébred, nem teheti meg, nem tudja megtenni. Nincs ereje végignézni a Család atomjaira hullását, amit már csak az a vékonyka, repedezett máz tart össze. Megfutamodik - valószínűleg nem először, de utoljára. Nem akarja látni, amikor eljön a világvége.
Dolan filmje olyan, mint az élet. Hagyományos értelemben egyáltalán nem jó film. Nincs felszakadó, tisztázó katarzis, nincs látványos dráma, gyakorlatilag nem történik semmi. Ismerős helyzetek sorjáznak. Cassel remekül alakítja a sértett, talán irigy, háttérbe szorult, frusztrált legidősebb fiút - nem véletlenül írták át Antoine alakját idősebb testvérré. Egy egyszerű ember, aki képtelen csalódásait, sérelmeit artikulálni, és jól tudja, szópárbajban esélye sincs a szavak mestere ellen. Majd' szétveti az indulat, de még ő is érzi, meddig feszítheti a húrt. Cotillard a megalázott, elnyomott feleség szerepében meglepő arcát mutatja. Kedvesen együgyű, a sorozatos bántások ellenére férje mellett szót emelő kisvárosi szépség, rettenetes kékre festett szemekkel és ódivatú frizurával. Ám a bocsánat-hogy-élek attitűdje ellenére kitartóan és makacsul kampányol Antoine-ért, mintha tudná, ha elmúlna a férfiból ez a mérhetetlen düh és csalódottság Louis 'árulása' miatt, neki is könnyebb lenne az élete. Seydoux hisztije pillanatokra oldódik csak, talán ő az egyetlen, aki nem érzékeli a felszín alatti mozgatórugókat. Igazi nagyra nőtt (kissé túlkoros..) gyerek. Nathalie Baye pedig egyszerűen hibátlan. Ő a mindenáron-egybentartom-a-családot anya prototípusa. Nem baj, ha kinevetik, nem baj, ha csak álca a jókedv, nem baj, ha nevetséges a ragacsos hőségben a kiskosztüm és paróka, ha senkit nem érdekel, hogy sikerült ma a desszert, amíg elkerülhetjük a robbanást. Aztán a holnap problémáival majd holnap küzdünk meg.
Értékelés: Különleges és gyönyörű. De nem kellemes. Nincsenek pozitív hősök, nincsenek jók vagy rosszak. Nem érzékeljük, mikor játszódhat a film (nincsenek mobiltelefonok, jellegzetesen divatos ruhák, vagy lakásbelsők, elmosódottak a külvilág képei), nincsenek kapaszkodók. A történet időben és térben szinte meghatározhatatlan. Dolan csupa közeli képe, rendhagyó kameraállásai pedig ráerősítenek elveszettség-érzésünkre. S hogy mit üzen? Talán mindenkinek mást, hisz nincs két egyforma család. De az időnk véges, és óra mindannyiunknak egyformán ketyeg.
