Thomas Lilti filmje a trailerek alapján vígjáték - de az ott bevágott jelenetek gyakorlatilag a film első tizenöt percében játszódnak, ráadásul teljes terjedelmükben nem is mindig nevetésre ingerlők.
Nem is romantikus - ha a romantika valamiféle szentimentális, regényes, érzelmes, szerelmes, szívvel kapcsolatos stílus jelöl.
Werner doktor (Francois Cluzet), a magának való vidéki körorvos egyszerű, hétköznapi életét fenekestül felforgatja az ijesztő diagnózis: agydaganata van. Kénytelen kisegítő orvost találni maga mellé a kezelések idejére. Delezia doktornő (Marianne Denicourt) sok szempontból megfelelő választásnak tűnik: ápolónői múlttal a háta mögött végezte el az orvosi egyetemet, nem csitri már, sok kiélezett helyzetben állt helyt a kórház sürgősségi osztályán, nem esik könnyen pánikba. Ám egyvalamiben egyáltalán nincs tapasztalata: a vidéki orvoslásban. Nem tudja még, hogy a jó vidéki orvos nem csak minden betegséget ismer, de minden betegét is, a kartotékok anyaga a fejében van, a nap huszonnégy órájában ügyel, és nem csak a betegségekkel, de az utakkal, a természettel, a szociális háttérrel, az előítéletekkel is meg kell küzdenie. Nem elég kizárólag a testet, kizárólag a hivatalos protokoll szerint gyógyítani, az orvost csak akkor fogadják be, ha istápolja a lelket is, és figyelembe veszi a betegei szokásait, kulturális hátterét, vágyait. Ha része lesz a közösségnek, teljes szívéből.
Nathalie eleinte persze gyakran hibázik, és az sem könnyíti meg helyzetét, hogy Jean-Pierre nem árulja el, mennyire beteg. De kitartó és eltökélt. Összecsiszolódásuk kezdetben konfliktusokkal teli, de külön dicséret a rendezőnek, hogy kettejük kapcsolatát biztos kézzel, a szerelmi szál olcsó csapdáját végig elkerülve hozza rendbe. Néhány sejtelmes pillantás, finoman rebbenő mozdulat jelzi csak a nyitva hagyott lehetőséget. Nem tudjuk mi a múltjuk, hogyan éltek ezt megelőzően, miért magányosak mindketten, de mintha ez egyáltalán nem is számítana. Ami számít, az a bajtársiasság, a szívvel ellátott munka, a betegek jól-léte.
A film rávilágít arra is, a francia egészségügy sok szempontból hasonló problémákkal küzd, mint a magyar. Kevés a háziorvos, nincs elég jelentkező a praxisokra (túl fárasztó, egész embert követelő munka ez), rengetegen várnak a rendelőben, a betegek némelyike egyáltalán nem könnyű eset (emberileg sem), a tradíciókat megváltoztatni szinte lehetetlen, a polgármester fényűző egészségcentrum-tervei talán ingatlanspekulációt rejtenek, az "öregek" tiltakoznak a modern technika, a változás ellen, a fiatalok viszont nehezen fogadják el a tapasztaltabbak tanácsait.
Ám közben nagyon irigykedtem. De jó is lenne, ha minálunk is lenne country-fesztivál, ahol amerikai zenére , Stetson-kalapban és cowboy csizmában táncolna a falu apraja-nagyja, mind együtt: a helyi orvos, a polgármester, a tanár, az ápolónő, a falu szociális foglalkoztatójának fogyatékkal élő tagjai... Ha az orvos segítene a kazán beállításánál, vagy éppen gyógyszerek helyett jótanácsokkal is gyógyítana. Ha kimenne éjszaka a cigánytáborba, ahol lenne villany és meleg. Ha hegyeket mozgatna meg, hogy haldokló betege ne a kórházban, csillogó gépek, fájdalomcsillapítók és maszkos nővérek között, hanem a saját otthonában térhessen végső nyugovóra. A film egyik legemberibb és legszebb jelenete, ahogy Monsieur Sorlint szerető kezek szabadítják meg a csövektől és tűktől, mosdatják gyengéden, felkészítve őt a temetésre. A halál mintha elveszítené félelmetességét, s visszaváltozna azzá, ami: életünk részévé.
Egyszerűen imádom a francia filmek fantasztikusan adagolt naturalitását. A szereplők olyanok, amilyenek az átlagemberek: kövérek, soványak, kopaszodók, csúnyák, együgyűek, vaskalaposak, beképzeltek, néha kicsit gonoszak, fafejűek, de mégis szerethetők. Ha egy francia rendező ma filmet csinál egy vidéki orvosról, akkor ott nem drámai szerelem lesz és tragikus baleset, ádáz helyi politikai harc, vagy féltékenységi dráma, hanem kezeletlen cukorbetegség lesz és fekélyek, sárban elakadt autó, munkahelyi baleset, nemi betegség, vigasztalanul zuhogó eső, nem kívánt terhesség, demencia, magányos, fáradt esték - mindez épp csak annyira megmutatva, hogy átérezzük a hely, a szituáció atmoszféráját, a feladat nagyságát.
Minden szereplő telitalálat, a Cluzet és Denicourt mellett Fanny nővér (Géraldine Schitter), a polgármester (Patrick Descamps), a kilencvenkét éves Monseiur Sorlin (Guy Faucher), a kis duci, folyton teherbe eső Ninon (Margaux Fabre), a világ legszomorúbb arcával nevetőjógát tartó Guy (Phillipe Bertin) és még sorolhatnám a falu idősebb és fiatalabb, bölcs, okoskodó, vagy kissé lökött lakóit. Egytől egyig hiteles, szeretni való karakterek. Azon sem csodálkoztam volna, ha kiderül, amatőr statiszták, egy falucska valódi lakói valahol Franciaország közepén.
Értékelés: Szép. És a maga kategóriájában remek. Lassú, bájosan karcos hétköznapi dráma kis csodákkal. Zamatos, az igazi ízek elfogyasztás után erősödnek fel.
