Előre bocsátom, szinte soha nem nézek sci-fit vagy fantasy-filmeket. Ahogy Star Wars-ot, Batmant, Supermant, Harry Pottert, is csak elvétve. Nekem a különféle 'univerzumok' valóban távoliak, szó szerint egy másik világ.
De muszáj néha letesztelni, hátha sokat veszítek, hátha közben hozzám alakult a műfaj, csak én nem tudok róla. Hangos volt a beharangozás, látványosak voltak a trailerek, a fiamnak is tetszett, hát gondoltam, a puding próbája az evés. Ráadásul annyi benne a sztár, hogy csak győzzem nézni őket...Tudom azért, hogy Marvel, meg képregények, meg azt is, hogy nagy a konkurencia, tele a filmipar megelevenedett füzetke-hősökkel, de én szinte mindenféle összehasonlítási alap nélkül néztem végig Dr. Különc harcát a sötét erők és saját maga ellen. Azt azért már most elárulom, a műfajtól való távolságtartásom nem fog megváltozni a jövőben sem...
Nem állítom, hogy nem volt szórakoztató, de sajnos elég gyakran unatkoztam. A látvány-effektek lenyűgöztek és elkápráztattak, de két kicsavarodott világváros, pár LSD-trip, néhány darabjaira hulló, majd visszaépülő háztömb és egy alma életének többszöri oda-vissza varázslása között hiányzott valami acélosabb történet. Hiszen azt minden gyerek tudja, hogy a királyfi végül úgyis legyőzi a sárkányt, Hamupipőke nyeri el a királyfi szívét, és a szegénylegény meg kihorgássza az aranyhalat. Ráadásul a hendikepes teknőc is túljár a beképzelt nyúl eszén. A mesét tehát nem azért szeretjük, mert izgatottan várjuk, mi lesz a vége. Nem is azért, mert olyan árnyalt karakterek, vagy mély katarzisok lennének bennük. Mindezeket nem is vártam Scott Derrickson filmjétől.
Akkor miért szeretjük a mesét? Miért szeretik a gyerekek a mesét? Mert elvarázsol, egy másik világba repít, ahol minden lehetséges. Életre kelnek a tárgyak, beszélnek az állatok, egy csettintésre a világ túlfelén teremhetünk. Belebújhatunk a hősök bőrébe, harcolhatunk a szerelmünkért, legyőzhetjük a félelmetes sárkányt, túljárhatunk a leghatalmasabbak eszén, és persze miénk lehet a kincs és a hatalom. Eltűnik a gonosz mostoha, visszaváltozik az elvarázsolt szerelmes, megszépül a csúnya, és megcsúnyul a gonosz. A gyerekek a mesék világában élik meg saját kríziseiket, problémáikat, vezetik le a feszültséget. Ehhez egyszerű karakterekre, egyszerű célokra és egyszerű dramaturgiára van szükség: hátrányos alaphelyzet - konfliktus - harc - győzelem - boldogság. A mese lehet szomorkás, harcolós, vicces, mókás, fennkölt - és a gyerek azt szereti hallgatni, amilyen hangulatban van, amilyen problémával éppen küzd. És a mese gyógyít, felszabadít.
A felnőttek sem várnak mást az ő felnőtt-meséiktől: jól megkülönböztethető, kétdimenziós karaktereket, egyértelmű problémákat, harcot, győzelmet, jutalmat. És ezzel nincs is hiba a filmben. Adott egy pökhendi, sikeres, szuper-gazdag, beképzelt sebész-sztár, aki saját önhittségének köszönhetően mindenét elveszti. A sors (vagy egy jó szellem) elvezeti a reményvesztett, elszegényedett, magányos hőst a mágusok birodalmába, akik a Földet, plusz az egész világot próbálják megvédeni a Gonosztól, illetve annak földi helytartóitól. Hősünknek (Benedict Cumberbatch) elméletileg kemény és kegyetlen fizikai megpróbáltatásokat kell kiállnia, meg kell tanulnia először legyőzni saját magát, hogy végül maga is beállhasson a Jók közé, és méltó legyen a titkokra, a varázsfegyverekre és a Tudásra. Természetesen akad a mesében még pár fontos szereplő: a bölcs Ősmágus (Tilda Swinton), aki gyengéd szigorral nevelgeti az új reménységet; a morgó-medve tudásőrző, Wong mester (Benedict Wong); a távolból vágyott szerelmes nő (Rachel McAdams); és persze ott Gonosz képviseletében a lenyűgöző, együgyű, de lehengerlő erejű élharcos (Mads Mikkelsen). Nem árulok el nagy titkot, végül győznek a Jók, de azért nem semmisül meg a Gonosz sem...
Azt hiszem, az a legnagyobb baja ennek a filmnek, hogy megállt félúton. Mesének túl sok, sci-finek túl kevés. Megpróbáltak Doctor Strange figurájába egy némiképp árnyaltabb karaktert beleerőltetni, de ettől csak elvesztette mesebeli hős jellegét - bár Cumberbatch szemmel láthatóan élvezte a szerepben rejlő színészi lehetőségeket, ahogy mi is... Próbálták néhol humorosra venni a párbeszédeket, de csupán halvány és kínos nevetgélés lett az eredmény a moziban. Telerakták a filmet követhetetlen, áltudományos-ezoterikus hablattyal, de a film hemzsegett a logikai bakiktól. (Nyilván valódi, tudományos hátteret nehéz lett volna produkálni hozzá.) Úgy jártam, mint a főhős azon a mesebeli varázstanyán. Két hókuszpók és teleportálás közt rákacsint egy harcostárs: Hogy mi ez a számsor? A Wifi kód, mi más, nem vagyunk a középkorban... Dr. Strange csak nézett elveszetten. Nem vagyunk a mesében? De akkor hol az iPhone-om ahhoz a Wifihez?!
A látványvilág viszont lenyűgözött. Ahogy London három dimenziójából hirtelen 4-5-10, számtalan lesz, ahogy a házak felgöngyölődnek, elhajlanak, összeomlanak és visszaépülnek! Ahogy az asztráltestek kirepülnek a valódiból... És azok a csodás pszichedelikus utazások a Gonosz (ideg)sejteket idéző színpompás világába!
Értékelés: őszintén nem tudom. Közepes. Külalak jeles, tartalom elégséges. De csak azért, mert Mads Mikkelsent imádtam gyönyörűen sminkelt ádáz harcosként látni, legyen jó. Kíváncsi lennék, a műfaj rajongói mit gondolnak róla?
