Szeretem a Szkénét. Gyönyörű a kilátás az előtérből, fővárosunk különleges ékszerként vibrál előttünk. Csöndes beszélgetés zsongása, koccintások csilingelése, végre kapunyitás. Udvarias sorban állás, jólnevelt polgári világ, nincsen tülekedés. Helyfoglalás az érkezés sorrendjében, az első sor már tele. Jól öltözött bábok üldögélnek csendben a nézőtéren, várják az előadás kezdetét, akárcsak mi.
Érkezik is a konferanszié (Simkó Katalin) és a színészek. A Lila Ákác és a pesti mulatók keserédesen idilli világára azonban egyik pillanatról a másikra rátöri az ajtót 1944. embertelen valósága. A porondmester hirtelen kegyetlen csendőrré változik, a nézőtér bábui és a három Ernő riadtan menetoszlopba rendeződnek. Mi pedig teljes sokkban halljuk velük együtt az üvöltést: Zsidók, pusztuljatok!
Aztán kegyelmet kapunk, Szép Ernő elegáns, visszafogott, finom iróniája egy időre elandalít. A három Ernő három generációja, háromféle attitűdje a bábokkal együtt szinte könnyed, humoros, abszurd kabaré jelenetként adja elő, mi is történt azon a nyáron, 1944 nyarán. ("Sajókám" - szól rá gyakran Szép Ernőre a keretlegény...) Mintha csak valami furcsa társasjáték résztvevői lennének: "A kapu, melyen kifordultunk, egy Pozsonyi úti háznak a kapuja volt. Itt laktam testvéreimmel együtt június vége óta, mióta a zsidókat összeköltöztették (hogy még jobban összetarthassanak)." Szép Ernő minden sora, minden mondata egy kívülálló távolságtartó helyzetelemzése, egy tudós kíváncsiságával analizáló, a porond szereplőit mikroszkóp alatt vizsgáló kutató tárgyilagos, néha elnézően mosolygó beszámolója egy furcsa kísérletről. Hogyan reagálnak orvosok, írók, tanácsosok, bankárok; hívő zsidók, ateisták, kitértek; nők és férfiak, ha megjelölik, összezárják őket, majd az életfeltételeket folyamatosan nehezítik. A szerencsésebbek látják a helyzet pozitívumait: milyen szerencse, hogy a bombatalálat nyáron töri ki az ablaküvegeket, hogy írónk az előző háborúban megtanult sötétben cigarettát sodorni, hogy így is kellemesebb a zsúfoltság, mint azokban a rémes szovjet társbérletekben.... Ráadásul kellemes ember a házparancsnok, nem veszi túl komolyan az előírásokat, még a tetőre is feljárhatnak a ház lakói napozni, "strandolni" - persze csak igen csöndben, föltűnést ne keltsenek! Tessék kérem a gyerekeket lecsöndesíteni!
Valahol mélyen motoszkálni kezd bennem egy gondolat. (Már ahogy a fejemben testet ölt, abban a pillanatban rettenetesen elszégyellem magam.) Hogy annyira nem is volt szörnyű ez, különösen ahhoz képest mi történt másokkal, máshol, máskor... Szinte fizikai rosszullét fog el. A gondolataimtól. Borzalmas a saját érzéseimen keresztül rádöbbenni, mennyire egyszerű emberek méltóságát egészen szimpla eszközökkel sárba tiporni, az újabb és újabb megaláztatásokat relativizálva folyamatosan személyiségek nélküli masszává, emberi bábokká tenni őket.
Szerencsére szünet jön. Kinézek az ablakon, újra megcsodálom a fényeket, és azon gondolkodom, milyen érzés lehetett '44 nyarán Szép Ernőnek kiköltözni a margitszigeti Palatinus Szállóból, bezsúfolódni egy Pozsonyi úti bérház lakásának cselédszobájába, és hetekig nem utcára lépni (mert kibírhatatlan a mellen az a bélyeg - "Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám és az istenem a halál."). Milyen érzés lehet úgy az asszonyokra nézni, hogy tudom, most nem vigasztalódhatom náluk, most nem használhatom ki elesettségüket, most még jobban vigyázni kell rájuk. Micsoda hősies erőfeszítés kellett ahhoz, hogy egy nő éhezés, bombázás, megaláztatások közepette is tetszeni akarjon, púderezkedjen, mert ettől őrzi meg embersége, nőiessége maradék esszenciáját.
A második felvonásban visszatérünk a kezdethez - indulnak a férfiak Pest környékére munkaszolgálatra, sáncot ásni. Nincs már kedélyes adomázás, nem beszélnek már a bábok Szép Ernő hangján, mindenki egyre inkább magába fordul, a szenvedés csak úgy kivédhető, ha a lélek messzire száll - ahogy azt egy másik erőltetett menet áldozatától tudjuk. De Szép Ernő még ekkor sem veszíti el egészen különleges, finom humorát, emberségét, abszurdba hajló, szürreális látásmódját. Hatvan évesen átvészeli a három hétnyi öncélú kínzatást, végül november 9-én visszatérhet Budapestre. A Szálasi-rémuralom tetteit is túléli, ám "azokat a történeteket sem leírni, sem elhinni nem szabad."
Szikszai Rémusz darabja különleges. Nem a témaválasztása miatt, sokkal inkább a választott mű és a rendezés miatt. Egy memoár feldolgozása több hangon, ám valódi szereplők, párbeszédek nélkül. Bábok és az író. Plusz egy változó személyiségű konferanszié. A három Ernő ugyan három generáció, de ennek gyakorlati jelentőségét nem láttam. Sokkal inkább azt éreztem, hogy a három szereplő Szép Ernő, illetve az asszimilálódott magyar zsidóság belső vívódásait, identitás-válságának, lét-kérdéseinek argumentumait testesíti meg. A három karakter: Tóth József középkorú (hatvanas) figurája a legkritikusabb, szarkasztikus és akadékoskodó, míg a fiatal Kovács Krisztián hevesebb, lobbanékonyabb, naivabb. De az "igazi" Szép Ernő a bölcs, megbocsátó, elnéző Fodor Tamás. (Nem mellékesen, ő volt a leghitelesebb, legkevesebbet hibázó, legerősebb szereplő.)
Simkó Katalin egyszerűen zseniális. Átalakulásai - szomorú bohócból nyilas keretlegénnyé, vagy éppen gyászoló anyává, aztán vissza kabaré-énekessé - a pillanat törtrésze alatt is tökéletesek. Ám éppen az ő szereplését illetően a kevesebb több lett volna. Nekem néha túl sok, túl hangsúlyos, és időnként indokolatlan volt a jelenléte, különösen, amikor egy gondolatívet tört ketté például egy hosszú sanzon.
Értékelés: Nagyon jó. És fontos. Mert úgy szól a vészkorszakról, hogy a fasizmus lehető legcivilebb, leghétköznapibb, legveszélyesebb arcát mutatja meg. Szikszai egy-két kivétellel éppen azokat a részeket hagyta ki az Emberszagból, ahol az erőszak, a gyilkosság direkt módon jelenik meg Szép Ernő memoárjában. Azért a darab végén ott a válasz a kérdésre, wo die Blumen sind, de hogy "Wann wird man je verstehen?" - erre nekünk kell tovább keresni a választ. Most talán jobban, mint az elmúlt 70 évben bármikor. Olvassunk többek közt Szép Ernőt, Radnótit, Szerb Antalt, Márait, járjunk színházba, és gondolkozzunk. Gondolkozzunk együtt.
