Negyven hét - ennyi idő kell egy kisbabához. Negyven boldog, fájdalmas, euforikus, fáradt, aggódó, nehéz, izgalmas hét. És a végén ott a megérdemelt jutalom, egy egészséges újszülött. Általában. Szerencsés esetben.
Astrid (Julia Jentsch) sikeres stand-up comedy sztár kiegyensúlyozott párkapcsolatban, aki éppen második gyermekét várja. Modern, könnyed, felszabadult nő. Fontos számára a hivatása, terhessége mellett is teljes erőbedobással dolgozik. 
Kislányukat liberális szellemben nevelik élete párjával. Nem házasok, de az élet minden területén egyenrangú partnerek, mindenről közösen döntenek. Együtt mennek a tizenhatodik héten a nőgyógyászhoz is, ahol megtudják az AFP-vizsgálat eredményét: a gyermek Down-szindrómás. Kisfiú. Együtt döntik el, hogy megtartják a babát. 24 hét boldog várakozás helyett van 24 hetük, hogy megpróbáljanak felkészülni az ismeretlenre, elfogadják az elfogadhatatlant, elmondják a rossz hírt a családtagoknak, barátoknak, munkatársaknak.
Aztán a 24. héten, egy következő vizsgálatnál megtudják: a baba szíve lyukas, talán már rögtön születése után meg kell operálni, sőt később további műtétek várhatnak majd rá. Astrid ereje ekkor fogy el. Ekkor szembesül a helyzettel igazán, ekkor döbben rá, hiába állnak mellette a családtagok, hiába adnak jó tanácsot a barátok, hiába mondanak el minden lehetséges kimenetelt az orvosok, életről és halálról neki egyedül, döntenie kell.
Anne Zora Berrached, a rendező, nem ítélkezik. Nem ad tanácsot a döntésekhez. Nem boncolgatja, van-e joga a nőnek az abortuszhoz, vagy hány hetes korától tekinthető embernek a magzat. (Németországban a súlyos, veleszületett, gyógyíthatatlan betegségek esetén az utolsó pillanatig engedélyezik a késői abortuszt.) Csupán végigvezet minket ezen a szörnyen igazságtalan úton, miközben zsigereinkben érezhetjük a főszereplő vívódását, a rossz és még rosszabb döntések kegyetlen és kikerülhetetlen valóságát.
Az, aki élt át hasonlót, hasonló veszteséget, az tudja, milyen érzés hirtelen a víz alá kerülni. Amikor a fény, a színek, a hangok tompítva érnek csak el hozzánk, vagy éppen teljesen elvesztik jelentőségüket. Tesszük a dolgunkat robot módra kapcsolva, mosolygunk, beszélgetünk, főzünk, szeretkezünk, dolgozunk, de a folyamatos fájdalom legfeljebb pillanatokra múlik el - hogy aztán annál erősebben marjon belénk újra.
Pedig a körülményekhez képest minden egész jól indul. Markus (Bjarne Mädel) mindenben támogatja Astridot. A barátok igyekeznek hasznos tanácsokkal, szeretetteli légkörrel segíteni őket. Munkatársai és a nagyközönség is tisztelettel néz rá szép és nehéz vállalása okán. Kislányukkal együtt meglátogatnak egy Down-szindrómás fiataloknak fenntartott otthont, hogy közösen barátkozzanak a jövővel. De a törékeny egyensúly gyorsan darabjaira hullik, amikor Nele (Emilia Pieske) bébiszittere szoknyája mögé bújva sikítja: Nem kell! Nem kell Down-kóros testvér! Mert gusztustalan!
A még súlyosabb diagnózis pedig tovább repeszti az optimizmus vékony páncélját. Hiába Astrid édesanyjának áldozata, hogy a beteg csöppség ápolásához nyújtott segítségért elhagyja saját otthonát, hiába az orvosok türelmes, minden részletre kiterjedő magyarázata, hiába Markus rendíthetetlenül pozitív hozzáállása, hiába az egyre szorosabb kötődés a babával - hiszen már mozog, rúg, reagál -, Astrid egyre kevésbé biztos saját döntésében. Oly' sok érv a mérleg két serpenyőjében, de lehet-e egy életről matematikai alapon dönteni? Nem elég csupán akár egyetlen érv - bármelyik oldalon? Astrid meghozza a döntést, de valójában, a film szempontjából mindegy is, mi az. Bármelyik utat válassza Astrid, az egyformán hoz szenvedést és belenyugvást, veszteséget és nyereséget, konfrontációt és békét. De a magányos szenvedés, a fájdalom, a lelkiismeret jajszava szinte kizárólag az anyáé ezen a ponton. Amit az apa, az orvosok, az ápolók tehetnek érte, az a támogatás. Támogatás, ítélkezés-mentesség, szeretet.
Valódi fizikai fájdalmat érzek a nézőtéren. Ennek egyszerűen nem lenne szabad megtörténnie, ekkora felelősséget nem lenne szabad senki vállára tenni, miközben a nem döntés ebben a helyzetben ugyanolyan súlyos döntés. Ám közben valahol egész mélyen egy oda nem illő érzés fog el: az irigység. Hány apa vállalná nálunk fenntartások nélküli támogatással egy fogyatékos, vagy beteg gyerek érkezését? Hány magyar kórházban magyarázná el ilyen türelemmel a legapróbb részleteket a nőgyógyász, a gyerekorvos és a sebész együttesen? Vannak olyan gyermek intenzív osztályaink, ahol a fényeket, a hangokat az anyaméhben hallható-érezhető állapotokhoz hangolják? Ahol természetes, hogy a két szülő egy női pár? Ahol a bába úgy magyarázza el a késői abortusz rettenetes folyamatát, hogy csak a segíteni akarást és a támogatást érezzük? Ahol ők ketten együtt sírnak?
Vannak olyan kórházak, ahol egy késői abortusz/vetélés után az édesanya elbúcsúzhat a babájától? Ahol fényképet és talpnyomatot készítenek, hogy maradjon róla emlék? És nem ítélkezik/viselkedik érzéketlenül senki? Készülhetne nálunk erről a témáról ilyen őszinte, hiteles, érzékeny film? Erős kétségeim vannak.
Anne Zohra Berrached mindössze 34 éves. Mondhatni, HHH-s rendező (halmozottan hátrányos helyzetű). Egy nő a filmiparban, aki a korábbi NDK-ban született, édesapja pedig algériai. Nem véletlen, hogy többnyire tabu témákat feszeget (a Két anya című filmje egy leszbikus párról szól, akik gyermeket szeretnének). Azt a bátorságot, technikai tudást, finom és őszinte bánásmódot, amivel ehhez a kimondottan nehéz, és aktualitása miatt (Lengyelország) veszélyes témához nyúlt, csak üdvözölni lehet. Várom a következő filmjét.
Értékelés: Rettenetes és gyönyörű. Fájdalmas és emberi. Finoman pasztell és durván erőszakos. Megnézetném minden anyával. Nővel. Férfival. Különösen azokkal, akik azt hiszik, mindig tudják mi a helyes. 
P.S. A kórházi jeleneteket Anne Zohra Berrached valódi orvosokkal, szülésznőkkel, ápolónőkkel forgatta. A figyelmes néző felfedezheti: az abortuszról technikailag egy idősebb orvos, bizonyos dr. Berrached világosítja fel Astridot. Talán nem csak névrokonok....
