Florence Foster Jenkins, a new yorki zenei élet egyik legkülönlegesebb, a mai napig megfejthetetlen figurája 1868-ban született Pennsylvaniaban.
Gazdag földbirtokos család csodagyerek szeme fénye, a "Kis Miss Foster", aki még az elnöknek is zongorázhatott a Fehér Házban. Mivel azonban apja nem támogatta zenei tanulmányait Európában, elszökött Dr. Frank Thornton Jenkins-szel Philadelphiába, ahol hozzáment feleségül. Tizennyolc éves volt, amikor felfedezte, hogy férje szifilisszel fertőzte meg. Soha többé nem állt vele szóba. Elvált asszonyként viselkedett, bár sosem váltak el. Keze egy baleset (vagy az akkoriban még kezelhetetlen nemibetegsége) miatt tönkrement, zongorista karrierje derékbe tört.
Furcsa egy teremtés lehetett.... Egy ideig zongoratanárnőként tengette napjait, aztán gondolt egyet és anyjával együtt New Yorkba költözött - ahol megismerkedett a nálánál hét évvel fiatalabb angol Shakespeare-színésszel, a nem túl sikeres, ám annál jóképűbb St. Clair Bayfielddel. S micsoda szerencsés véletlen: Florence édesapja legalább halálával kárpótolta leányát, nem éppen kis összegű örökséget hagyva rá. Florence-ünk pedig elérkezettnek látja az időt, hogy híres szoprán énekesnővé váljon. Bayfield menedzselése mellett karrier-építésbe kezd.
Megalakítja a Verdi Klubot, ami a Nagy Alma egyik legexkluzívabb zenei társaságává lép elő, több mint 400 taggal, köztük olyan hírességekkel, mint a híres tenor, Enrico Caruso. Florence pénztárcája és lelkesedése kifogyhatatlan. Szervez, támogat, gyakorol, énekel, fellép. S meglepő módon Bayfield a maga módján mindvégig kitart furcsa, talán butácska, talán önkontroll nélküli, talán fantáziavilágban élő, de egészen biztosan nevetségesen rosszul éneklő, s mégis elképesztően lelkes élettárs-partnere mellett.
Lady Florence (ezt a megszólítást kedvelte) már hetvenes évei elején jár, amikor Meryl Streep átveszi a szerepet. Újra kezdi a betegeskedése miatt felfüggesztett gyakorlást, még új zongoristát is szerződtet, Cosmé McMoon-t (Simon Helberg). Cosmé gyorsan belesimul ebbe a groteszk világba, ahol Florence kizárólag válogatott nézők előtt lép fel, ahol még így is a lojális közönség tapsvihara kell elnyomja a nevetgélések hangját. Ahol az ünnepelt Cole Porter állandó nézője a Lady-nek - bár a koncertek alatt állítólag a sétabotjával ütögette a saját lábát, nehogy hangosan felnevessen.
Végül Florence 76 évesen éri el legnagyobb álmát, felléphet a Carnegie Hallban, 2,000 ember előtt. Rettenetes, képzetlen hang, zéró ritmusérzék, nevetséges kosztümök, minden önkontrollt nélkülöző, sajátságos tánc a színpadon - a koncert majdnem botrányba fullad (volt néző, aki olyan hisztérikus rohamot kapott a visszafojtott nevetéstől, hogy ki kellett vinni). De Bayfield (Hugh Grant), Cosmé, és hűséges barátai megmentik az estét a teljes összeomlástól. Ám ami addig, a kis, zártkörű rendezvényeken sikerült, az ezen a szinten már nem működhetett. Nem lehetett az újságírókat távoltartani. A sajtó másnap porig alázza Lady Florence-t, aki öt nappal később meghal.
"Azt mondhatják, hogy nem tudok énekelni, de azt senki nem mondhatja, hogy nem énekeltem!" - hangzik el a film végén Florence bölcsessége(?!). De én jobban örültem volna, ha egy negyvenes évek oravecznórás idézete helyett válaszokat kapok a kérdéseimre.
Meryl Streep a kisujjából rázza ki Florence minden szerencsétlenkedését, ripacskodását; zseniálisan kornyikál, otthonosan mozog az elnehezedett testű, nőiességének, méltóságának szilánkjait meghatóan őrizni próbáló szerencsétlen bőrében. Hugh Grant remekel a folyton bűbájosan mosolygó, élete párja mögött a világgal elnéző szeretettel összekacsintó életművész szerepében. Simon Helberg karaktere talán a leghitelesebb, s éppen ezért az ő játéka kellemes meglepetés az elvárható profizmus mellett.
A film egyik legnagyobb erénye egyértelműen a látványvilága. Egyszerűen lenyűgöző a díszletek, jelmezek gazdagsága, a teljességgel korhű részletek finomsága, a jelmezek nemes anyagai; a bársonyok puhasága, a selymek suhogása, az ékszerek mívessége, a kristályok csilingelése... Legszívesebben becsusszantam volna valahogy a filmbe, saját bőrömön érezni ezt a fényűzést. Üsse kő, ha cserébe hallgatni kell egy kis kornyikálást.
De van valami, amit nem tudok a rendezőnek, Stephen Frears-nek megbocsátani. A profizmuson, a szép részleteken, a vicces jeleneteken kívül nem kaptam szinte semmit. Nincsenek válaszok a miértekre... Miért hitte Florence, hogy tud énekelni (ha egyáltalán...)? A szifilisz mellékhatásaként fellépő elbutulás, hallásromlás akadályozta az igazság felismerésében, vagy csak egyszerűen elhitte, hogy a megvett taps igaz? Miért gondolta, hogy a szép, és nála fiatalabb Bayfield szerelemből, ráadásul hűségesen tart ki mellette egy szexmentes kapcsolatban? Bayfield miért tartott ki mellette? Magyarázat lehet erre csupán a pénz? Vagy Hugh Grant meglepően jól előadott monológja egy tehetségben nem bővelkedő színész dilemmájáról? Miért maradtak oly sokan hűségesek hozzá, egyértelmű tehetségtelensége, elképesztő naivitása, nevetséges önteltsége ellenére? Mi lehetett Florence személyiségének titka?
Sokat gondolkoztam rajta, de ha van rá válasz, azt ebből a filmből nem tudjuk meg. Ahogyan azt sem, tulajdonképpen miért született meg egyáltalán a film? Jutalomjáték Merylnek? Ajándék a nosztalgiát, fényűző kosztümös filmeket kedvelő, ám a komoly lelki drámákat nélkülözni tudó nézőknek? Mit üzen? Ha pénzed és hatalmad van, bármit elérhetsz; a puha anyagokkal és csillogó gyémántokkal bélelt tündérpalotába nem hallatszik be az üvöltés: a király meztelen?! Nem baj ha tehetségtelen vagy, a közönség imádni fog, ha szórsz nekik gyöngyöt, vagy legalább nevethet rajtad? Ez lenne az a mondanivaló, amiért érdemes volt ezt az igen látványos, korrekt és nyilván nem olcsó filmet leforgatni?
Értékelés: Formailag kiváló. Tartalmilag közepes alá. Kár érte. Nyilván volt Frears-nek véleménye, mondanivalója, de azt ügyesen elfedte a pazar kivitelezéssel. Hiteles karakterekre, valódi válaszokra már nem maradt erő. Már ha volt persze.