Mindössze alig 33 évet élt. 1891-ben született Bud
apesten, szigorú református iparos családba. 19 évesen - még főiskolai tanulóéve előtt - kiállít a Művészház "Ellenszalonján", Konyhacsendélet című olajképét 200 koronára árazzák.
Kolorizmusa, kompozíciós készsége, ecsetkezelése már ekkor rendkívül expresszív, fiatal kora ellenére szinte azonnal megtalálja a rá jellemző, szinte állandó lampérthi stílusjegyeket. Ekkor még nem használja a Nemes előnevet, szignója csupán Lampérth.
1911-ben felveszik a Képzőművészeti Főiskolára, ám a naturalista-akadémista világ és Nemes Lampérth nem férnek össze. Egy év után el kell hagyja a főiskolát. Ha voltak is kétségei, kételyei művészi útkeresését illetően, az a művein nem érhető tetten. Megfesti ikonikus Önarcképét: tobzódó, friss színek, mégis szigorú rend. A síkokat érzékeltető robusztus, széles színsávok mellett megjelenik a részleteket mintegy kiemelő, aláhúzó vonalkázás. Ettől az évtől műveit Nemes Lampérth (József)ként szignálja.
21 évesen festi meg a Városligeti részletet - a tájképfestészet egyik kiemelkedő remekét. (Nem lehet nem észrevenni Lampérth hatását Mattis Teutsch-ra, vagy Aba Novákra.) Bár szerkezetileg felrémlik Cézanne, Nemes Lampérth fái, virágai, növényei élnek, mozognak, hajlonganak, szinte a szemünk láttára nőnek. Sajnos állandó anyagi gondokkal küzd, festékre nemigen futja, ezért főleg tusrajzokat (tusfestményeket) készít - ahogyan gyakran majd később is...
1912-ben elveszíti édesapját, s megalkotja egyik legmegrázóbb képét, A ravatalt. Egyéni képkivágás: a halott, az ember lényegének megragadása, az arc kiemelése, az egyedül fontos látvány megörökítése; különleges színek: a gyász komor sötétzöldjeit, barnáit, szürkéit finom vajsárgával és levendulakékkel oldja; erős emóciók: a távolságtartó szeretet és a tisztelet különleges összefonódását a gyertyák világító oszlopcsarnoka övezi.
1913-ban, 22 évesen egy évet tölthet Párizsban, ám sajnos ebből az időből alig maradt fenn olajfestménye, főképp tusrajzait ismerjük, amelyek későbbi tusfestményeinek, olajképeinek alapjául szolgáltak. A világháború kitörésének hírére hazatér, és 1914-ben bevonul. Bár a Képzőművészeti Múzeum szívén viseli sorsát, igyekeznek könnyíteni helyzetén, az érzékeny művészt rendkívül megviselik az átélt szörnyűségek. Megfagy mindkét lába, arcát felsérti egy srapnel, bal könyöke megsérül, merev marad egész életére. Leszerelik, ám hamarosan eluralkodó depressziós-skizoid állapotáért nem kis arányban a háborús két év a felelős.
Még tart a háború, amikor előveszi párizsi rajzait, s mintegy parafrazálja azokat. Megalkotja többek között gyönyörű képpárját, a Szemben álló és a Háttal álló aktot. Mintha a test minden hajlatát, izmát, a síkokat és görbületeket egy szobrász keze nyomán tapinthatnánk végig. Harsogó zöld háttér előtt buja rózsaszín, vakító napsugár-sárga fényekkel - életigenlése, aktivitása, alkotókedve még viszi előre. Tájképei szinte mediterrán színekben izzanak, sárgái, okkerjei a kék ég alatt nem magyar tájat idéznek. 1917-ben 17 munkáját állítják ki a Nemzeti Szalonon. Maga is elcsodálkozik sikerén.
A Tanácsköztársaság4 és fél hónapja alatt állást kap, rajzot, festést taníthat 15-20 hallgatónak. Bűne ennyi. Ám a bukás után, félve a retorzióktól, Berlinbe emigrál. Újult erővel lát munkához, színes tustájképeket, aktokat, sokszorosított grafikákat készít. 1920-ban többek között Moholy Nagy Lászlóval együtt állíthat ki. 19 nagyméretű tusfestménye került bemutatásra és eladásra - ma ezek közül egyről tudunk. Egy svéd műkereskedő felfigyel rá, meghívja magához Stockholmba. Ám tragikus módon éppen amikor sorsa jobbra fordulhatna, a megviselt lélek és agy nem bírja tovább, kitör rajta a skizofrénia. Szörnyű körülmények között végül megérkezik Budapestre, egy angyalföldi elmegyógyintézetbe.
Alig harminc évesen, megtörten, néha elboruló elmével is alkot. Tusképeket, szénrajzokat, tájképeket, portrékat a betegtársakról, ápolónőkről. Sajnos egy részüket ő maga semmisíti meg, így a legtöbb alkotást csak korabeli fotókról ismerhetjük. Utolsó ismert műve a Horgony utcai részlet, 1922-ből. Művészetének színvonala pillanatokra talán vesztett erősségéből, de utolsó műveinek többsége is bizonyítja zsenialitását. 1924-ben, TBC-ben hunyt el.
Hagyatéka is mostoha sorsra kárhoztatott, műveinek egyharmadát testvére (mint egyik örököse) semmisítette meg. Gyakorlatilag szinte csak azon művei menekültek meg, amik múzeumokba kerültek. A családtagoknál, rokonoknál, illetve a svéd műgyűjtőnél lévő képei vagy eladásra kerültek és magángyűjteményekben vannak, vagy máig lappanganak. Mindössze 4 alkalommal állították ki képeit, legutoljára egy életmű kiállításon 1963-ban. Több, mint 50 évvel ezelőtt, majd' 40 évvel a halála után. A Kieselbach Galéria most megkísérelte a lehetetlent, összegyűjteni és bemutatni Nemes Lampérth József életművét. 126 alkotását mutatják be 6 teremben. Ebből 28 olajkép, a többi tusrajz, grafika. Ez Nemes Lampérth ismert műveinek 85%-a. Közel 10 alkotó év alatt 150 fellelhető mű. Fájdalmasan kevés.
Egy hosszú évekre méltatlanul mellőzött, elfeledett aktivista-avantgárd üstökös most talán elnyeri méltó helyét a magyar képzőművészek Pantheonjában. Köszönet érte a Kieselbach Galériának.
Értékelés: Nagyszerű művész, nagyszerű kiállítás. Várjuk a katalógust! (Sajnos várhatóan jóval a kiállítás zárása után...)
2016. szeptember 13-ig belépőjegy nélkül megtekinthető. Hétfőtől péntekig 10-18, szombaton 10-13 óráig. Cím: Kieselbach Galéria, 1055 Budapest, Szent István körút 5.
