Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer valahol Angliában, (közelebbről Cheltenhamben) egy kisfiú, akit Michael "Eddie" Edwardsnak hívtak. Mindig is kicsit esetlen, ügyetlen, de annál lelkesebb gyerek volt, aki rajongott a sportokért.
Tíz évesen - focikapusként - olyan komoly térdsérülést szenvedett, hogy három évig gipszben volt a bal lába. Volt ideje álmodozni. Sportról, síelésről, olimpiáról... Ám bármennyire is kitartó volt, nem sikerült műleksiklóként beverekednie magát az olimpiai csapatba. Bánatosan kószált Lake Placidben, és azon gondolkozott, hogyan valósíthatná meg álmát - szinte üres zsebbel, mindennemű támogatás nélkül. Aztán meglátta a síugró sáncot, és rájött, ez lesz a megoldás. Hiszen hazájában nincs egy fia síugró sem. És ha valakinek minden vágya a részvétel maga, az egészen máshogy közelít a problémához, mint a győzelemre éhes konkurencia.
Dexter Fletcher kissé eltért a valóságos eseményektől, de egy szerethető, vicces, szívmelengető filmet csinált. Imádni való a kis Eddie, aki már kisiskolásként a fürdőkádban gyakorolja a levegő-visszatartást, majd elindul késő este az olimpiára... Baba-fantáziája szép lassan megszállottsággá növi ki magát, és ha van valami, amit nem hányhatunk Eddie (Taron Egerton) szemére, az a makacs fafejűség. Ha gyermekkorában az lett volna az álma, hogy utazó ügynök legyen, hát ő lenne az a típus, akit ha kidobnak az ajtón, visszamászik az ablakon. Ám balszerencséjére a síugráshoz több kell, mint elszántság.
Eddie a filmben olyan segítőket kap maga mellé, mint az egykori síugróbajnok, mára csak alkoholista pályamunkás Bronson Peary (Hugh Jackman), és az éretten is vonzó, nem túl szégyenlős kocsmárosné, Petra (Iris Berben). Szüksége is van segítségre. Szigorú apja egyre csak vissza akarja parancsolni a szobafestő-tapétázó családi vállalkozásba, és egy árva penny-vel sem hajlandó segíteni. Édesanyja titokban szurkol kicsi fiáért. Sporttársai lenézik, kinevetik, kigúnyolják, megfélemlítik. A brit szövetség fő-fejese mindent elkövet, hogy megakadályozza Eddie indulását a Calgary Téli Olimpián. Ám a demokrácia és a gentleman-módi hazájában nem szokás átírni a szabályokat. Ha Eddie megugorja a szintet, akkor indulhat az olimpián, nincs apelláta.
És Eddie nem ismer lehetetlent. Meggyőzi Peary-t, hogy segítsen neki megtanulni(!!) a síugrást, Petrától állást kap a kocsmában. Minden létező eszközt, tárgyat befognak, ami helyettesítheti a többieknek természetes profi edzőtermi körülményeket. Taron Egerton és Hugh Jackman párosa működik, egyikük sem játssza túl a szerepét. Elhisszük nekik a megszállottságot, a lehetetlennel való szembeszállást, a közös munka örömét. 
Mert legalább akkora bátorság és akaraterő kérdése letenni a poharat, és teljes mellszélességgel odaállni egy bukásra ítélt ügy mellé, mint nekirugaszkodni az óriás sáncnak. Iris Berben még mindig csodaszép, kicsit talán túl elegáns jelenség is egy kocsmába, de van olyan jó színésznő, hogy ezt elnézzük neki. A mellékszereplők is jól megrajzolt figurák. A barbár viking harcost idéző norvég edző, a finn legendát, Matti Nykanent kellő kifinomultsággal, finom szarkazmussal alakító Edvin Endre, Eddie szülei, Christopher Walken, az elegánsan ellendrukkoló sikeredző, vagy éppen a brit szövetség angolosan nyársatnyelt, epebajos mosolyú elnöke. Hát igen, megtörtént, amire nem számított...
Eddie kiharcolta az indulás jogát a filmen, és az életben egyaránt. Nem pont így, de a lényegen ez mit sem változtat. A film idén, az olimpia évében készült, és többek közt az olimpiai eszméről szól. Arról, hogy mindenkinek más a siker, hogy nem mindig az nyer, aki győz, hogy az amatőrnek hazudott, kőkeményen profi olimpiai üzletágban néha üdítően vannak jelen valódi amatőrök is.
Nem biztos, hogy a győztesek idézik meg Coubertin szellemét - talán az ókori olimpiákét sokkal inkább. Nem biztos, hogy azok az országok, amelyek sportoló-farmokon tenyésztik ki az ideális tornászt, kosarast, kajakost. Azok sem, akik olaj-milliárdokból "felvásárolják" a szegény országok tehetségeit, hogy az éremtáblázaton ott lehessenek az elsők között. Az újkori olimpiák üzenetét azok hozzák, akik anyagi és erkölcsi támogatás nélkül, saját kitartó, félelmet nem ismerő akaraterejükkel harcolják ki, hogy ott lehessenek. Azok, akik majdnem belehalnak az utolsó 15 méterbe a medencében, mert egy olyan kis afrikai országból érkeznek, ahol csak egy tóban gyakorolhatják az úszást. Azok, akik háborúból menekülnek, már országzászlajuk sincs, de boldogok egy futamgyőzelemtől, egyáltalán attól, hogy egy szép, és békés eszmékkel teli világ részesei lehetnek pár napig.
Eddie, a sas kiharcolta a boldogságát. Édesapja elismerését, a népek szeretetét. Többet nyert, mint az érmesek. Mi meg nézzük ezt a szépséges, csillogó-villogó utazó cirkuszt, csodáljuk a késdobálót, megborzongunk, ha az akrobata súlyos sérülést szenved, tapsolunk a vízibaletthez, irigyeljük a labda-zsonglőrt, és epekedünk a műlovarnő után. És becsukjuk a fülünket, amikor azt halljuk, a lovat verik, a késdobáló 'célzóvizet' használ, az akrobata anorexiás, az erőembernek meg 30 éves korára elkopik az összes ízülete. Becsukjuk a szemünket, amikor azt látjuk, hogy sáros pénzek és veszélyes szerek cserélnek gazdát a függöny mögött. Elfordulunk, amikor a cirkusz elvonul, és csak szemetet, adósságot, tönkretett ligetet hagy maga után. De azért valahol mélyen tudjuk. És nagy ritkán, amikor elrepül felettünk egy sas, megcsillan a vízen egy szárnyashal ezüstje, akkor végre rossz érzések, lelkiismeret furdalás nélkül lehetünk meghatottak. Hogy valami értelme ennek az egésznek mégiscsak van.
Értékelés: Kedves film, visszafogott, nem esett a gúnyosan röhögtetés hibájába. Aktuális, van mondanivalója, szerethető, s ami nem elhanyagolható, a meleg nyárban hűsítő-üdítő élmény.
