Argentína, Buenos Aires, 80-as évek eleje. Archív felvételeken egy politikus ígér szebb jövőt, demokráciát, leszámolást a diktatúrával. (Váltás) Hétköznapi lakás konyhájában békésen főzőcskéző fiatal párra hirtelen kommandósok törik rá ajtót.
A szűk térben kiáltások, ajtócsapódások, káromkodások, sikolyok visszhangoznak, a kamera kusza mozgással ugrál a szereplők között, végül megpihen a megbilincselt kezű, bozontos hajú fiatalemberen. (Váltás) Újra egy politikus beszél ünneplő tömeg előtt... Hirtelen visszacsusszanunk pár évet az időben, a bozontos fiatalember barátai és családja körében ünnepli rögbi-pályafutása egyik bajnoki címét. (Váltás) Egy tábornok az előbbi ünneplő társaságból már ismert kék szemű, ősz hajú, joviális középkorú urat tünteti ki valamilyen katonai/belbiztonsági jeles cselekedetéért. (Váltás) A család békés hétköznapi életét éli, vacsora, lecke, csevegés, csip-csup huzakodások. (Váltás) Tömegek, szónok, beszéd, ígéretek.
Csak kapkodom a fejem, és már bánom, hogy nem gugliztam ki Argentína elmúlt 50 évének részletes történelmét, mert akkor tudnám, mi történik pontosan. Aztán valahogy azok a zaklatottan ugráló képek, szellemképes filmfelvételek, sercegő régi slágerek összerendeződnek, elsimulnak, és mi felvesszük a film komótos utazósebességét.
San Isidro, a Puccio-család otthona, 1982. Papa, mama, gyerekek. Idill. Arquímedes (Guillermo Francella) türelmesen magyarázza kisebbik lányának (Antonia Bengoechea) a törtekkel osztást, anyuka (Lili Popovich) mosogat, Alejandro (Peter Lanzani) és Guillermo (Franco Masini) törölget, a nagyobbik lány, Silvia (Giselle Motta) dolgozatokat javít. Másnap Alejandro megkéri Ricardót, az egyik csapattársát, hogy vigye el valahová. Alig indulnak el, amikor álarcos fegyveresek zárják el előttük az utat. Kirángatják őket a kocsiból, a fejükre zsákot húznak. Egyiküket a csomagtartóba lökik, másikukat az autó első ülésére. Padlógázzal kilőnek, aztán pár perccel később az egyik emberrabló leveszi a maszkját, ahogyan Alejandro is a zsákot a fejéről. Apa és fia elégedetten néznek össze.
Ettől kezdve az anya eggyel több emberre főz, a zene pedig hangosabban szól az egész házban - nem kell mindenkinek hallania a túsz kétségbeesett üvöltését. Arquímedes egy nyilvános telefonfülkéből hívja fel a családot, közli követelésük összegét. A pénzátvétel megtörténik, ám Ricardót pár nappal később három golyóval a fejében találják meg. Alejandro kicsit értetlenkedik - nem erről volt szó! -, de gondolkodás nélkül bólint rá az együgyű magyarázatra. A második elrabolt áldozat eltüntetése után már kérdései sincsenek. Különösen, amikor megkapja a részét a váltságdíjból. Jól alakulnak a dolgai, szörf-üzletet nyit, megismerkedik Mónicával (Stefanía Koessl), majd megkéri a kezét, sőt telket is vesz leendő közös otthonuknak. Kicsit zavarja ugyan mindaz, ami a házukban történik, de igyekszik szinte csukott szemmel eleget tenni apja elvárásainak. Majd ráveszi idősebbik öccsét, hogy költözzön haza, és vegye át a helyét.
Arquímedes közben szervezi a következő emberrablást - de egyre több a hiba. Hiába katonai, kémelhárító múltja, egyre nehezebb a tehetős, ám óvatos áldozatok becserkészése, családja egyre nehezebben viseli a foglyokat az otthonukban, ráadásul Argentínában végre megbukik az 1976-1983-ig tartó gyilkos diktatúra, a családfő védettsége erősen csökken. Végül értelmet nyernek a kezdő képsorok, a Klán lebukik, Arquímedest és Alejandrót elfogják, bíróság elé állítják, és életfogytiglanra ítélik.
Pablo Trapero mesterien idézi meg a 80-as évek világát. Mintha az archív felvételek mellett a Puccio-klán története is egy korabeli reality-show lenne. Fantasztikusak a ruhák (azok a rövidke sportnadrágok a rögbi-csapaton...!), a frizurák, sminkek, lakásbelsők, utcaképek... és technikák. (Mai ésszel felfoghatatlan, hogy egy emberrabló a pénzbedobós telefonfülkéből hívja fel a családokat.) Meleg árnyalatú színei kissé fakók, mintha korabeli családi fotók elevenedtek volna meg, a kamera néha az autó hátsó szélvédőjén keresztül pásztáz, vagy párás kocsibelsőben - minden, amit látunk, épphogy csak egy leheletnyit homályos, mint egy régi videó-felvétel. Folyamatosan szólnak a kellemes, lágy amerikai slágerek, szinte elandalítanak. Lassan valami furcsa, torokszorító érzés lesz úrrá rajtunk, annyira otthonos érzéssel nézzük végig emberek elrablását, megkínzását, megölését. Kevés brutálisabb jelenetet tudok elképzelni, mint amikor ugyanazon a frekvencián, szinte egybemosódva szólnak a slágerek, a szerencsétlen fogvatartott segélykiáltásai és a fiatal szerelmespár naturális szerelmi jelenetének eksztatikus hangjai.
A film után arról beszélgettünk, hogyan lehet normális életet élni feleségnek, fiataloknak, kamaszoknak úgy, hogy közben látják az áldozatokat, hallják sokszor folyamatos üvöltésüket, tudják, mi történik a ház elzárt részében? Mit gondolnak arról az emberről, aki elvileg a család feje, aki a biztonságukért, jólétükért, a gyermekek erkölcsi neveléséért felel? Hogyan lehet ezt az embert szeretni? Hogyan lehet egymást, magunkat szeretni? Vagy leglább tükörbe nézni...
A válasz szomorú, ott van Francella hideg kék szemeiben, ellentmondást nem tűrő, tévedhetetlen pátriárka stílusában. Egyik pillanatban gyengéden fogja kislánya és felesége kezét, s alázatos tartással suttogja az asztali áldást, a másikban hidegvérrel mondja ki egy vétlen ember halálos ítéletét, a harmadikban pedig hajlamos lenne saját fiát is feláldozni, ha az ellenszegül. Ugyanilyen szemek pásztázhattak a náci háborús bűnösök táborok melletti otthonaiban, ahol szintén nem hihették a családtagok, hogy azokból a kéményekből egyszerű gyárak füstje száll. Mégis elmondták a házi áldást, nevelték a gyermekeket, akik tisztelték apjukat... S nem kevés azokból a háborús bűnösökből Argentínába menekült, búvóhelyet lelt, védelmet talált. Abba az Argentínába, ahol 1930-tól 1983-ig kizárólag a hadsereg által hatalomra emelt, vagy általuk támogatott antidemokratikus elnökök uralkodtak.
A klán furcsa, zavaros, időben és térben ugráló bevezetője után szépen lelassul, és megtévesztően kényelmes ritmusban hosszan mesél egy családról, hogy aztán hirtelen több brutális, mentálisan nyolc napon túl gyógyuló ütést mérjen ránk. Olyan film, ami napokig, hetekig nem hagy nyugodni, ami a legkellemesebb pillanatainkban képes váratlanul belénk marni.
Értékelés: Remek. Vontatott, finom stílusa megtévesztő, mert borotvaéles és fájdalmas. A hidegvérrel, feleslegesen, haszon nélkül elkövetett gyilkosságok értelmetlensége, a kegyetlenség mechanikus, szinte tervszerű ki- és bekapcsolása sokkoló. Megjegyzem, a producerek egyike Pedro Almodóvar - nem meglepő hát a magabiztos stílus, a tökéletes szereplőválasztás, a kiemelkedő színészi teljesítmények, a profi technika.
