Sarkadi Imre mindössze negyven évet élt. Rövid, önpusztító, élvezeteket és tapasztalásokat hajszoló életének egyik legnagyobb kérdése az egzisztencia, az emberi létezés, a művészi létezés értelmének keresése volt.
Olyannyira izgatta a probléma, hogy Oszlopos Simeon történetét már az 1948-ban kisregényként megírta, aztán közvetlenül halála előtt, 1960-ban újra elővette, és drámává alakította. Egy évvel később tisztázatlan körülmények között kizuhant festőművész barátja, Kondor Béla lakásának ötödik emeletéről.
Oszlopos Simeon nem kereste az élvezeteket. Nem is nagyon mozdult, csak élt félrevonultan, egyedül. Először csak lebilincselte saját lábait, böjtölt, és kínozta magát, később egy oszlopra költözött. Az oszlop egyre magasabb lett, Simeon pedig egyre messzebb került a világ csábításaitól, eseményeitől. A monda szerint negyven évet tölthetett oszlopokon, hagyta, hogy Isten szeretete járja át - megszabadulván a testi kínoktól és a gyarló gondolatoktól. Hosszú élete során elbűvölte sokasodó csodálóit. Tanította, tanáccsal látta el, vigasztalta, gyógyította, térítette az őt meglátogatókat, mint fénysugár magasodott a sötét éjben. Éppen ellentéte Sarkadinak, a sebesen élő és égő, mindent kipróbálni akaró, titkokat kutató alkotónak.
Amint Kis Jánosnak, a darab főszereplőjének is. A méltán, vagy méltatlanul - ki tudja? - mellőzött rajztanár dédelgetett festményét elutasítja a hivatalos zsűri. János élvezettel veti bele magát a totális önsajnálatba. Elüldözi magától szerelmét, Máriát, barátját, Jóbot, sérelme oly nagy, hogy méltatlan lenne hozzá az össze nem omlás. És ha már bukni kell, legyen a bukás totális. János elkezdi élvezni a bukást - hiszen az felmenti minden kötelező udvariasság, jól nevelt viselkedés, szeretetteli odafigyelés alól. Megengedheti magának, hogy énjéről leváljon a szerethető burok, az empátia, figyelmesség, megértés. Átadhatja magát a totális szabadságnak, amikor rá nézve már semmi sem kötelező. Az addig lenézett és utált viceházmester, Vinczéné hirtelen szövetségessé, mentorrá lép elő, és János szinte kéjesen élvezi a saját felszínes műveltségének moralizálása és botcsinálta pszichologizálása mögé rejtett színtiszta gonoszságot. Boldoggá csak az teszi, ha lehúzhatja magához a sárba a tisztákat és ártatlanokat - tükröt tartva eléjük: ti sem vagytok jobbak! Áldozata, az ártatlan fiatalasszony, Zsuzsi, szinte ellenállás nélkül, elbűvölten hullik karjaiba, hogy a végső megaláztatás sokkjától saját kezével szolgáltasson igazságot.
Nem tudom mennyire hitt Sarkadi Istenben, a kereszténységben. De szinte biztos vagyok benne, hogy élete tragédiája a feloldozás, a megváltás lehetőségének hiánya volt. A szabad akarat, élvezetes, öntudatos művészi lét - az óhit, a szigorúan puritán bibliai morál - és az új hit szerinti szocialista embertípus kötelező tökéletessége: ebből a hármas szorításból nem találta a kiutat.
A dráma szereplői szinte mind valamiféle kicsavart, újraértelmezett bibliai alakok. Mária nem szűzen fogan, épp ellenkezőleg, a hangsúlyozott szexualitás ellenére öle nem hoz gyümölcsöt, nem teremt életet. Jób lázadása Isten csapásai ellen elcsitult, s ez meghozta számára a boldogságot. A darab béli Jób lázad barátja önpusztítása ellen, (mondja is neki: Sosem jövök többé!) de végül minden egyes újabb jószándékú mentési kísérlete csak egy újabb kő a pokolba vezető úton. Zsuzsánna oly tiszta volt, hiába vádolták a vének, hazugságuk végül saját fejükre szállt. Zsuzsi annyira ártatlan, hogy ellenállás nélkül alél János karjaiba. Ám amint ráeszmél, hogy szerelme elárulta, majd a vének kezére adta, fejét veszi Jánosnak. - Ahogyan Salomé vetette fejét Keresztelő Jánosnak, mert ellenállt csábításának. S végül a Vice - Vinczéné - a maga démoni gonoszságával, a kénköves pokol leheletétől bűzösen, sima beszédével, a kételyek és a féltékenység agyafúrt szításával: maga a Sátán. Vice: a helyettes. A házmester. Aki intézi a ház dolgait, amíg a főnök távol jár...
Gothár Péter rendező-díszlettervező, és Tihanyi Ildi jelmeztervező remekeltek. Azok a hihetetlen otthonkák, hajhálók és szakadt mackónacik... A mindenünnen lógó vezetékek, foglalatok, dugaljak, és a zsebből folyton előkerülő kinyitható poharak... Ahogy az öreg postás jattra várva harákol, az ószeres meg két ujjával elégedetten gusztálja Jób műbőr dzsekijét... Zseniális. A színészek hozzák a Katonától elvárt színvonalat, bár Ötvös András Jánosa lehetne egy kicsit borostásabb és kiégettebb, Mészáros Béla Jóbja pedig kevésbé intellektuális és modoros, de a nők "elviszik" a darabot. Rezes Judit méltóságos, némán szenvedő, dekadens Máriája; Pálos Hanna esetlen ártatlansága, transzba esése és fájdalmas ébredése; végül Szirtes Ági faarcú, pókhálóját kitartóan szövögető, méregkeverő Vinczénéje egyszerűen lenyűgöző.
S bár a történet tele bibliai utalásokkal, az én fejemben Faust története is felsejlik. Mi más választásunk lehetne - ha már nem bírunk Simeon lenni az oszlopon -, mint elfogadni az invitálást a pokol legmélyebb bugyraiba?
Értékelés: hatvan pluszosoknak feltétlenül ajánlom, ők valószínűleg minden rezdülését értik. A negyven pluszosoknak talán vannak olyan emlékeik, amik segítenek az értelmezésben. A fiatalok pedig a morális kérdéseken és a remek színházon túl élőben pillanthatnak bele szüleik, nagyszüleik valóságába.
